facebook

Nagyon feszít az írás, de nehezen realizálódik, ezerszer megszületik a fejemben a szöveg, mire leírnám, már elillan, más lesz belőle. Közben megszületett a kisfiam, a második, ilyenkor « mással kell foglalkozni », meg karácsony, akkor sem illik nehéz, nyomasztó dolgokról írni, és közben halványodik az emlék, a támadásé. Mondjuk eszembe jutott a napokban, hogy van most a franciáknál (sőt, külföldön is) minimum 130 család, akiknek nyomasztó a karácsony, akik még mindig nem értik, kinek és miért kellett ennyire belebarmolni az életükbe. De ha én ezen direkt agyalok, az már külön mazochizmus. Pedig írni szeretnék. És erről. A Boldog Karácsonyos köröket már mindenki lefutotta a neten és az életben is, hamarosan szilveszter és új év, új remények, új fogadalmak. Én még az FB-re nem írtam karácsonyi jókívánságot, úgy egyben, minden közeli és távoli ismrősömnek, rokonomnak, ahogy mostanában leegyszerűsítjük ezeket a köröket, az utóbbi években mindig két ünnep közé csúszott a dolog, azaz « Boldog Új Évet Mindenkinek » lesz belőle. A mostani, hamarosan véget érő év is furcsán kezdődött, 7-én már a terrorral. Az « első szerekesztőségi értekezleten ». Írok majd erről is, még nem múlt el, csak rárakódott sok-sok réteg, durvább dolgok, több halottal. A Charlie Hebdo elleni támadás volt az talán, ami kihozta belőlem az « íráskényszert » a facebookon, ahol egyébként előtte csak ugyanolyan felszínesen voltam jelen, mint mindenki más. Eleinte egyáltalán nem akartam ott lenni. Idegesített, amikor minden újság a Cukengerg srácot éljenezte a címlapján, aki « összehozta a világot », már 500millió (azóta biztos még több) felhasználó, a « világ legnépesebb országa » (WTF ?? - az hogy keresztbe kasul lájkolgatjuk meg osztogatjuk egymást, még nem jelenti, hogy mindenki mindenkit szeret, sőt, még azt sem, hogy tolerál, pláne azt nem, hogy egy ország lakói lennénk, egy alapvetően pénzügyi vállalkozásba miért kell « virtuális világbékét » vizionálni?), aztán film a történetéről, persze Oscar díjas, most akkor lopta az ötletet, vagy nem, azóta már apuka, biztos megosztogatja a kisbaba fotókat ő is, tőlem is várják majd, még egyenlőre ellenállok. És persze rögtön hallottam a rossz oldalairól is, hogy leendő munkáltatók nézik meg az FB oldaladat (ha nincs is ilyened, akkor nem létezel?), és számít, hogy milyen az aktivitásod, röhej, nehogy már ez alapján meg tudja valaki mondani, milyen munkaerő vagyok ! Mindenesetre a « fekvehányós » vicces képekkel vigyázni kell. És a gyerekfotókkal is, ki tudja, mire használják fel, tinédzser lányok vannak kitéve folyamatos virtuális zaklatásnak, stb. De ha « ésszel » használod, akkor segíthet, nem csak az x éves osztálytalálkozó szervezésében, hanem pl. magánbizniszben is. Nincs egyszerűbb kezdő marketing, mint az FB-n szétszórni a munkáidat. És egy idő után önmagát generálja a dolog, szinte kötelező lesz csatlakozni, mert aki lemarad, az kimarad, a bulikból is ugyanúgy, mint a munkalehetőségekből, meg a világ forgatagából. Bezzeg, aki ott van, az mindjárt mindent tud, és mindent véleményezhet is, mindenhez hozzászólhat, és profilkép átszinezéssel a világról alkotott véleményét is kinyilváníthatja.

Tehát egy idő után feladtam az elveimet, és csatlakoztam, 2012-ben. És eleinte « óvatoskodtam ». Ákosról nem nagyon raktam fel képet, az apja nem is örül, ha ilyesmit csinálok (ő továbbra is antifacebookos, nincs is fent), és próbáltam udvariasan visszajelőlni mindenkit, ha csak egy kicsit is gyanús volt, hogy ismerem. De érdekes, ahogy 100 éve nem látott emberek élete lesz megint fontos, vagy csak megnéznivaló, a velük való kommunikáció új irányokat vesz, jól esik, hogy lájkolta a túróssütimet (bár pont ilyesmit én sosem rakok fel, nagyon nem vagyok konyhatündér), nem is gondoltam, hogy jófej, általános iskolában azt hittem, utál. És persze van ebben nagy adag vetítés is. Hogy ki mit akar megmutatni magából, kinek akarja « bebizonyítani », hogy nagyszerű élete : Megnézem az ex oldalát, debéna az új nője, persze azért lájkolom a közös képüket, hagy örüljenek, meg nehogy azt higyje, hogy még bánt, hogy elment..és gyorsan felrakok magamról is egy ultrajólsminkelt sztárfotót. Én még egyedül, de már sorban állnak a lelkes rajongók. 232 lájk. A te új nőd ezt nehezen zsebelné be. Vagy : de nagy pofád volt gimiben, hogy le akartál nyomni mindig, aztán nézd, nekem kétszer annyi diplomám van, mint neked. Ne hidd el, majd beszkenellem mindet. Ja, neked meg gyerekeid vannak, de azt kevesebb meló volt összehozni, mint a diplomáimat. Az úgyis főleg az asszony munkája nálatok. Én meg minden nyáron másik exotikus szigetre megyek nyaralni, néz meg a fotóalbumomat. (Senki ne ismerjen magára ! A történetek a fantáziám szüleményei...)

Aztán a januári terrortámadás után Csárli lettem én is, bár nem a profilképemmel, és elkezdtem írni a témában. Akkor jöttek először a visszajelzések, hogy jókat írok. Ez azért motívál is, meg egy kicsit megszédít (persze továbbra is az van, hogy főleg terápiás célból írok). És a téma megragadt a fejemben, írtam több idei terrortámadás kapcsán is posztot, meg a nyári (magyarországi) migránskrízis kapcsán is (a krízis megvan még, csak Magyarországról « arrébb ment »), és végül most novemberben, sokkhatás alatt, annyi mindent szerettem volna kiírni magamból, de az FB-n belebotlottam olyan reakciókba, amire nem számítottam. Nekem természetes volt, hogy mindenki sokk alatt van és gyászol, vagy ha nem, akkor legalábbis békén hagyja azokat, akik gyászolnak. És igen, elfogadom, a « profilkép átszinezésben » van egy adag birkulás is, illetve nem spontán, saját ötlet, mert az FB ajánlja fel a lehetőséget, de azért nekem jól esett minden ismerős « átszinezése », lájkoltam őket. De nem írtam listát arról, hogy ki szinezett át és ki nem. Az viszont bántott, amikor az ismerőseim egy része elkezdte cikizni azokat, akik átszineztek. Miért nem lehet emellett szó nélkül elmenni ? Igen, az FB ilyen, mindenkinek van valami értékrendje, ami alapján posztol, aranyos, vagy épp megmentenivaló kiskutyákat, gyerekeit havonkénti fotósorozattal, menő autókat és jóseggű nőket, vagy a saját alkotásait, sikereit. Vagy politizál. Vagy térít. Én feltünően sok « fogyatékkal élő témát » osztogatok meg, van ennek háttere, de talán ez is terhes lehet néhány ismerősömnek. De egyszerűen át lehet görgetni egy híren, ami nem érdekel minket, arra való az egér. Vagy le lehet tiltani valakinek az idővonalát, vagy magát az illetőt is, ha nagyon fárasztó. Senkinek nem kötelező Párizsban vagy bárhol máshol meghalt embereket siratni, de röhögni a siratókon... És akkor jöttek az összehasonlítások, bezzeg az orosz gép, bezzeg Kenya (idén húsvét péntekjén egy kenyai egyetemi szálláson volt mészárlás, külön kiválogatták a terroristák a keresztény diákokat), bezzeg akármi. És ezt úgy mondják, mintha őket az akkor érdekelte volna. Én idén odafigyeltem a terrorra (más évben nem volt ez így, tehát én sem emlékeztem meg minden halottról), amit így google nélkül csak spontán fel tudok sorolni : Párizs, Tunézia, Dánia, Kuvait, Törökország, Libanon, a novemberi párizsi óta is volt Maliban meg az USÁban, versenyeztethetnénk a halottakat és a zászlókat naphosszat. Szomorú az, amikor mérlegre pakoljuk a hullákat, vagy egymás mellé rakva mérőszalaggal megmérjük, hogy megnézzük, melyiket kell jobban sajnálni. És előszedünk történelmi sérelmeket, mint Trianon, ez azért röhejes. Nem maga Trianon, az a magyar történelem egyik legsúlyosabb pillanata, de ne egyszerűsítsük már le ennyire a világot, hogy az idei párizsi terrortámadást megérdemelték azok, akik meghaltak, mert « ott volt Trianon ». Igen, az nekünk tragédia, de pl. a románoknak, szlovákoknak nem. Nekünk a saját verziónk a fontos, de « internacionálisan » nem csak a mi verziónk létezik. Talán a szíriai radikálisok ilyen jól ismerik a magyar történelmet ? És ennyire fontosnak tartják? Vagy azt gondolja valaki, hogy Párizsban metálkoncertre csak Clemenceau ükunokái járnak ? És amúgy azok, akik a lelőtt orosz gépet rakták a párizsi halottak mellé, mellesleg meg trianonoztak (szerintem simán van átfedés a két csoport között), azok miért nem kezdték el az oroszokra mondani, hogy « bezzeg '56 ». Ugyanaz a logika lenne mögötte, mint a trianonozás mögött. Ők most hirtelen az orosz halottakat jobban sajnálják. Mert azt kevésbé nyomta az orruk alá a Facebook ? Miközben voltak olyan helyek idén is, mint minden évben sajnos (pl. Nigéria, vagy Szíria), ahol egész évben folyamatosan gyilkolták az embereket. Lehetetlen mindenkit megsiratni, mindenkire megemlékezni. De sokaknak szelektív az emlékezete és az empátiája is.

Én április 4-én ezt írtam ki a facebook idővonalamra (megosztva egy hírt arról, hogy a pápa a kenyai áldozatokért imátkozik) :

« Megemlékeztek Kenyában is a Nagypéntekről. És nincs mit mondani. De lenne, csak nincs aki meghallgatja. Belecsúsztam már így is a rasszizmusba és az extrémizmusba egyesek szerint.

Itt most (éjszaka) harangoznak Choisy le Roiban, a házunk előtt lévő templomban. Sosem voltam gyakorló keresztény, eddig nem tudtam, hogy Nagyszombaton virrasztás van. Most lemennék virrasztani, de a gyerek alszik, és nincs itthon Vince. A templom egy ideje vitában áll a piacosokkal, mert vasárnap délelőtt teljesen körbekerítik az árusok. A legtöbbjük nem húsvétol most. Mert más a vallása. Bizony, vallási vita lett ebből is. Csoda, hogy Choisyba járnak még templomba, pedig igen, virágvasárnapon is sokan voltak megszentelni a barkát. Főleg feketék. Talán pont kenyaiak. »

Ezt a posztomat az ismerőseim közül négyen (!) lájkolták és egy hozzátartozóm szólt hozzá bíztatón. A többiek ugyanúgy elmentek mellette. Nem baj, csak x hónap múlva nem muszáj « bezzeg kenyázni ».

Június 29-én meg egy ilyen poszttal emlékeztem meg -többek között- az idei második véres tuéziai terrortámadásról :

« Egész nap agyaltam, hozzászóljak-e a témához, de megteszem:

A hétvégén két fő hír pörgött a neten és a francia médiában, az egyik, hogy Amerika rábólintott a melegházasságra (és nézve Amerika súlyát a nyugati világban, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyugat rábólintott, kész, a kérdés eldőlt), a másik, hogy 38 gyanútlan és védtelen európai turistát lőtt agyon egy tunéziai strandon egy helyi srác, mert elhitte az internetes barátainak, hogy ez Isten akarata. És kapott hozzá fegyvert is. Kalasnyikovot, ami eredetileg orosz gyártmány. (A harmadik domináns hír a görög bankcsőd). A francia média inkább a tunéziai esettel van elfoglalva, mondtam is Vincének, hogy állítsuk át a rádiót a France Inforól, azaz ébresztője, én pedig már nem bírok tömeggyilkosságokra ébredni. Hónapok óta az iszlámista veszély alaptéma a francia rádióban. Ezen jól összevesztünk, szerinte én vagyok túl gyenge, a világot el kell tudni viselni.

Nem arról van szó, hogy most a két fő témát feltétlenül egymás mellé akarom állítani. Csak azon gondolkozok, hogy a világ nem egy irányba mozog, hanem több felé, de abból min. kettő egymásnak teljesen ellentétes. És hozzánk Tunézia közelebb van, mint Amerika. Ennek tükrében árnyaltabb az a hír is, hogy az isztambuli melegfelvonulást szétverte a rendőrség. Ez melegjogi szempontból szomorú, de voltak ott ellentüntetők is, lehet, hogy ők is kaptak könnygázt, és a török rendőrség csak egyensúlyi játékot játszott. A történethez hozzátartozik az is, hogy a legutóbbi török választáson a jelenlegi elnök iszlamista pártja háttérbe szorult, ami mindenképp jó hír. Viszont a mérsékeltek a melegfelvonulás hatására iszlamizálódhatnak, főleg úgy, hogy a felvonulást a ramadan böjti hónapra időzítették (akárcsak a terrortámadást). Amerika üzenete az egész világra eljut, de nem mindenhol egyformán értelmeződik.

A környéken, ahol én lakom, nem nagyon vannak kézenfogva sétáló meleg párok, sokan vannak viszont, akik ramadanoznak. Ilyenkor nappal böjt van, és elvileg a hitben való elmélyülés, este pedig buli, családi összejövetel. Még éjfélkor is gyerekzsivaj hallatszik a játszótérről. Ramadán szent hónapjában a muzulmánok szerint még a pokol kapui is zárva vannak. Elnézve a hétvégi terrorsorozatot (Tunézia, Kuvait) idén sajnos rosszul reteszelték be a kapukat... »

Mindezeket nem azért írom most le, hogy hőst csináljak magamból, mert én vagyok a Empátia Bajnoka, és sejtem, hogy vannak olyan facebookos ismerőseim, akik megbántódnak (ha olvassák). De ki akartam magamból írni ezt is, mert fájt, hogy « facebook-megosztás-versengéssé » vált emberek tragédiája. A FB-n valahol mindenki « birka », mindenki vetít, mindenki szerepet játszik, vagy legalábbis « karakteres értékrendet mutat ». Jó, ha ezt tudjuk egymásról, segít az empátiában, egymás elfogasásában is. Nekem ez a « profilkép-átszinezés-fikázás » kicsit olyan volt, mint ha valaki látna egy temetési menetet, és ott beszólna a gyászolóknak : « mit rinyáltok, én nem is ismertem a halottat, leszarom a gyászotokat, és bezzeg amikor az én nagyanyám meghalt, akkor egy szót sem szóltatok. Meg ti is csak jópofiból jöttök el erre a temetésre. »

Igen, van aki jópofiból jön. Meg azért, hogy a többiek lássák, hogy itt van. De van, aki aki tényleg gyászol, meg aki hirtelen nem tud jobb ötletet arra, hogy a megrendülését kinyilvánítsa. Ezt nyiltan cikizni érzéketlenség. Lehet, hogy azért gondolom így, mert "közeliek" az események számomra, de nem tudom kívül helyezni magamat én sem. Köszönöm a megértést.

Tömegközlekedek

Nem ez a téma jött volna, hanem a facebook, arról akartam írni, hogy a nemzetközi események, vagy a profilkép átszinezése miért vált ki ellenállhatatlan reakció-kényszert sokakból, hogy miként módosul a világhoz fűződő viszonyunk virtuális manipulációra, és miért vagyok én is beleborulva ebbe, vajon miért ? És írnom kell, gyorsan, ki tudja mikor szülök, még van egy-két olyan felírt téma, ami elég súlyos ahhoz, hogy egy frissen szült anyuka ne foglalkozzon már vele. A világ közvéleménye szerint. Igen, értek olyan kritikák, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom már, koncentráljak a babára, készüljek a jövetelére, örüljek neki. Mert ez így megy, varázsütésre. Ha már megszületett, akkor mindenképp, akkor itt lesz a kezeim között, akkor már nem lesz más. De már most is gyakorlatilag mindene ki van fejlődve, csak még bent van, addig még én önmagam vagyok, utána ez a funkcióm megszűnik, remélhetőleg a szorongásaimmal együtt. (Én tudom, hogy nem így lesz sajnos, sőt, de legyünk irracionálisan optimisták.) Én akkor majd csak a Táplálék Adó és Gondoskodó leszek, egy jó darabig mindenképp. És ez így van jól, ez így természetes, akinek ezzel kapcsolatban furcsa érzései vannak, azzal valami nem stimmel. ( Én egy ilyen "nem stimmelő" anyuka vagyok egyébként, de ahogy egyre őszintébben beszélgetek hasonló helyzetben lévő nőkkel, sokkal többen "nem stimmelnek", mint azt a világ gondolná. Lehet, hogy a "nem stimmelők" az átlag, és az a különleges, aki nem ilyen? ) És zárjam el magam ettől, tévé, internet, rádió kikapcsol (bár V. ez gyakran elfelejti, és nekem kell álmomból felriadva kimenekülni a szobából, mert az ő ébresztője a FranceInfo, csak épp 9 hónaposan már nehéz felugrani és kirohanni), újságot sem olvasok, csak meditálok befelé, babával társalogva. Mondjuk van egy nagyobb gyerek is, őt el kéne vinni időnként atz óvódába, de most van segítségem, tehát azt is meg tudnám oldani, hogy ne menjek ki az utcára. És akkor nem látok, nem tapasztalok semmit. De én nem tudok lenyugodni, hétvégén is voltam a missziós karácsonyi vásáron, hátha el tudok adni néhány dolgot abból, amit hirtelen csináltam, hátha lesz pozitív visszajelzés, hátha vannak értékelhető dolgaim, persze, hogy vannak, csak ez a frusztráció ne lenne, meg most szerdán, tegnap, az intézetes Mikulás, már nem számított rám senki, én sem számítottam arra, hogy ott leszek. De sikerült eljutnom oda is, teljesítettem a « feladatot ». Miért is ? Hogy lássam Ákost a Mikulással, meg a barátaimat, meg az ismerősöket, a szülőket, még elköszönék, még nemtudommi.. És persze jó volt, és örültem, hogy ott voltam. De most megint írni akarok a blogra, és felrakom a facebookra, pedig már inkább csak számadatokat kéne kiraknom, ennyi centi, ennyi kiló, és bezsebelni a lájkokat. Én minden ismerősöm újszülött gyerekét lájkolom, olyan nincs, hogy nem lájkolunk kisbabát, nekik ez öröm, boldogság, de őszintén szólva én nem tudok két újszülöttet megkülönböztetni egymástól. És azt sem tudom mondani, hogy az enyém gyönyörűbb a többiekénél.

Fontos tehát a facebook, írok arról is majd. Elvileg 17-ére vagyok kiírva, de a francia számítások egy héttel többet adnak a magyarnál. Ákos « magyarosan » született, egy héttel előbb, a 40. héten, most is abban vagyok, a logika azt mondaná, szülök mindjárt, utána ki tudja, mennyire lesz időm írni, pedig mondanivalóm, az lenne. Itt maximum 4 napot várnak, tehát legkésőbb 21-én megindítják a szülést, azaz nem lesz Máté kisjézuska, pedig többen vicceltek ezzel. Előbb születik. Ő csak egy evangélista. Most már nincs több program, lehetőleg nem mozgok, csak itthon ülök és várok, bár nekem ez egy nehéz feladat. A ráhangolódás is. Viszont ha tényleg be akarom tartani azt, hogy « ne gondoljak ezekre a rossz dolgokra », akkor marad az otthon ülés. Mert már az ovi felé vezető úton is ott vannak a fejkendős nők, időnként ők vannak többen, persze nem számolom meg, nem is kéne ezzel foglalkoznom, észre se kéne vennem. Ők nem azonosak azokkal. Pas d'amalgame. És tudnom kéne, hogy a zaklatott környéken zaklatottak a busz utasai is, terrortámadástól függetlenül. Biztos előtte is ilyenek voltak, csak nem tünt fel.

Ahogy pénteken is, amikor mentem a gyógymasszőrhöz, fáj a hátam, Ákossal is fájt, de akkor még kaptam itthon is masszázst, akkor még izgalmas közös program volt V.-vel a babavárás. Most « kines »-hez megyek, a mi városunkban nem találtam olyat, aki fogadna, csak egyet, de az olyan bunkó volt, hogy nem kivántam meztelen háttal a keze alá feküdni. Aztán hosszas utánatelefonálás után találtam egy gyógytornászt, aki fogad, a szomszédos városban, ami még « olyanabb », mint a miénk, és három buszmegállónyira van. A neve Ali, ez nem számít, de talán mégis, nem tudom, három nappal a terrortámadás után voltam nála először. Nagyon kedves volt, felmelegítette a hátam, aztán megmasszírozta. Azóta rendületlenül járok, hetente kétszer, a nagy hasammal is, pedig van, hogy annyira tömött a busz, hogy még lehetőségem sincs helyet kérni. Így volt pénteken hazafelé is, amikor aztán két család összeverekedett (!), banális okokból, de igen nagy indulattal, egy síró kisbaba volt a kiinduló pont, de olyan tülekedés lett belőle, hogy az egyik babakocsi fogantyúja belenyomult a hasamba. Nem nagyon, de ijesztően, mert úgy éreztem, nem tudok kimenekülni a szituációból, ezért összegömbölyödve elkezdtem sikítani. Akkor észrevettek, a « terhes nőnek » szétnyílt a tömeg, még helyem is lett, de én csak sírtam, és megfogadtam, hogy nem buszozok többet. Még gyógymasszőrhöz sem. Inkább fájjon a hátam otthon. Mert ez a három megálló hosszú tud lenni. Mint két hete, amikor a buszmegállóban egy őrült fickó kezdte a mankójával ütlegelni az embereket, akkor is Alihoz mentem. Többen a földre teperték, én meg elbújtam a buszon, és onnan hívtam a rendőrséget. Mire el tudtam magyarázni a diszpécsernek, mi van, addigra a busz elindult, és meg is tette azt a három megállót. Addigra jutottunk odáig, hogy akkor küldenek ki rendőrt. (A helyi rendőrség 5 percre van a buszmegállótól). Nem akartam mondani a nőnek, hogy már valószínűleg elment a fickó, én csak attól féltem, hogy esetleg meglátta, hogy telefonálok, mintha lett volna egy hirtelen szemkontaktus mielőtt elindult a busz, és ha helyi lakos, legközelebb meglát, mondjuk Ákossal jövök haza az oviból, vagy csak simán a nagy hasam kínálkozik a mankónak. És belegondoltam abba, hogy ha ennek az embernek nem mankó lett volna a kezében, hanem mondjuk egy géppisztoly, mennyire lett volna hatékony a rendőri intézkedés. Nem volt megnyugtató az, hogy három megállónyi magyarázkodás kellett. Rákérdezett a nő arra is, hogy milyen életkorú, majd arra, hogy « fehér vagy fekete ». Zavart a kérdés, és hogy ott a buszon, mások füle hallatára válaszolnom kell. Fekete. Mert az volt, mint ahogy a pénteki verekedő családok is. Fontos ez ? Persze, hisz ez a személyleírás része. De hát van itt egy csomó olyan, aki nem... nyilván hogy van, az lenne a furcsa, ha mindig mindenki összeverekedne. Ekkor már bántam, hogy telefonáltam. Kimegy a rendőr a mankóval másokat ütlegelő, látszólag pszichésen zavart középkorú fekete férfira ? Amikor azt mondtam, hogy « látszólag pszichésen zavart », akkor a nő rámszólt, hogy a kérdéseire válaszoljak. Középkorú. Fekete. De vajon mit kell válaszolni, ha mondjuk magrebin (észak-afrikai arab)? Ezt a szót lehet használni ? És ők minek számítanak, fehérnek vagy feketének ?

Vasárnap is, amikor a Misszióba mentem, tömegközlekedtem, RER, majd metró átszállás, az 5-ös a Bastille és a République között, ahol januárban a hatalmas tömeg csárliként menetelt a terror ellen, és ahol pár hete a péntek esti bulizók közé megérkeztek páran géppisztollyal a kezükben, homályos ideológiákkal és anfetaminnal az agyukban. Most vasárnap csak a katonák, franciák, legalább 8 géppisztolyos szállt fel az 5-ös metróra, legalábbis annyit számoltam, mosolyogva utaznak az emberek között, fehérek, feketék, sőt ázsiaiak is, ők biztosítják most a bizonságérzetünket. Részeik ők a párizsi metró aktuális hangulatának, mint a nehéz életét elmesélő kéregető « eszüzé moá mádám é möszijő kö jö vu deranzs dan votr trazsé », vagy valami hasonló, meg a harmonikával/hegedűvel felszálló (általában románcigány) zenészek (« vóláréé óóó, kantaré óóóóó »). Ez utóbbi most nem volt, csak a kéregető, a katonák mellett. Nem adtak neki pénzt. A civilek sem. Az egyik katona elém állt, fejmagasságban 15 cm-re volt tőlem a géppisztolya. Sosem láttam még géppisztolyt ilyen közelről. Jól megnézegettem, találgattam, melyik része mire való. Amikor a fegyver csöve pont az egyik térdemre irányult, akkor pedig összehúztam a lábam. De így kényelmetlen volt, fogtam a hasamat is, ösztönösen. Aztán leszálltam.

Mint ahogy tegnap is, a Mikulás ünnepségre menet, a RER C-ről, megvártam, míg a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz érünk. Ha egyedül vagyok, lehet, hogy előbb szállok le, vagy átszállok egy másik vagonba, de Ákos és a szüleim kiséretében szégyelltem volna a kérést. Ők nyilván észre sem vettek semmit. Ákos a sinekkel, a vonatokkal és a szemaforokkal volt elfoglalva, hangosan (és magyarul) szórakoztatta a RER közönségét, a szüleim meg kiélvezték az unokájuk jelenlétét. Nekem pedig megakadt a szemem a pár üléssel hátrébb ülő srácon. V. többször mondta már nekem, hogy kellemetlenül bámulom az embereket, ebből majd még lesz problémám. A srácnak rövidre volt borotválva a haja, de nagy szakálla volt, hosszú leples ruhája, elég jellegzetes külső, állítólag ők a « szalafisták », bár nem biztos, hogy azért, mert öltözékében ennyire markánsan muzulmán, már automatikusan radikális is. Ráadásul az arcvonásai alapján nem tünt arabnak, « áttért » lenne, aki valamiért ilyen fiatalon úgy döntött, maga mögött hagyja a « túlcivilizált » nyugati életformát, és határozottan más irányba tér ? Már épp dühített a döntése, illetve az is, hogy ezen agyalok, -mi közöm nekem az ő döntéseihez-, amikor észrevettem, hogy magában motyog, azaz imátkozik, és a Szent Könyve az ölében van. Ez a fiatal srác itt imátkozik az RER-en hétköznap kora délután. Persze, miért ne tegye ? De aztán jött a rémisztő gondolat : mindjárt előveszi a géppisztolyt... Ugyanmár hülye vagy, miért venné elő ? Hagyd már békén, ne bámuld ! Mindjárt előveszi.. Hülye vagy, fejezd be ! Itt van anyám, apám, a kisfiam, meg a baba a hasamban.. szálljunk át a másik vagonba ! Dehogy szállunk, mit mondasz anyádéknak, hogy ott van egy « gyanusan muzulmán » fikcó ? Mikor érünk már a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz ? Még vagy két megálló. Ilyen lassan még sosem ment az RER. És akkor egy mentőötlet : imádkozok én is. Bár nem vagyok gyakorló hívő, de mégis, hátha az « ellenima » hatni fog. Mi mást tehetnék ? « Miatyánk... Legyen meg a Te akaratod !... Szabadíts meg a gonosztól. » Észrevétlenül kulcsoltam össze a kezem. Ákos csak nyomta a dumát a vonatokról, anyu beszélt hozzám, nem mondhatom azt neki, hogy most imátkozom, hagyjon, én ilyesmit nem szoktam, főleg nem RER-en, ezért meg kellett szakítanom a belső monológot, hol is tartottam, már vagy negyedszerre kezdem el, mindegy, hatni fog, mi megússzuk. Aztán megérkeztünk a Bibiliothéquehez, leszálltunk, a vonat ment tovább, a srác ült ott a Könyvével a kezében, és -mivel nem hallottam semmit a hírekben- ezért valószínűleg később leszállt ő is, amikor megérkezett a megállójához.

« Ne agyaljak már ezen . » Nem fogok. Otthon maradok. Majd a kórházba remélhetőleg kocsival megyünk.

komment

Ezt a kommentet még nem sokkal a támadás után írtam, a « Hello Magyarokra », de ott valamiért nem jelent meg. Talán valami olyasmit fejtegetek benne, amit nem kéne ? Pedig próbáltam lehetőleg úgy fogalmazni, hogy « középen » maradjon a mondanivalóm. És ha Was Albert : « Patkányok honfoglalása » elfér a poszt alatt, akkor az én véleményem is elférne. Amúgy nehéz « középen állni » a témában, ezt megtapasztaltam már a nyári magyarországi migráns-kríziskor is. Gondoltam, beteszem most ide, ebbe a blogba ezt a hozzászólást, mert jól sikerült. Erre az írásra felel. http://hellomagyarok.hu/offtopic/a-parizsi-fekete-pentek-13-gondolatok-a-tamadasok-masnapjan

« Sok mindennnel egyetértek, de azért lennének kiegészítéseim. (Itt élek lassan 7 éve, párom francia, gyerekeink vannak). Pár éve még én is úgy gondoltam, hogy alapvetően a többségi társadalom tehet az integráció hiányáról, de azóta elköltöztünk Párizs egy bohém negyedéből külvárosi "banlieube", és mások lettek a tapasztalataim. Ahhoz, hogy valamennyire megértsük a helyzetet, ismerni kell az iszlámot is (bár az a vallás nem egységes, nincs konkrétan olyan irányítása, mint mondjuk a katolicizmusnak). Sajnos én érzékelek egy olyan "lenézést", ami a nem megfelelő hitűeknek szól, de ha nincs is lenézés, elkülönülés van, a 6-7 éves gyerekeknek az iskolában (közöttük dolgozom), már alapvető kérdés, hogy ki eszik disznóhúst és ki nem, ez alapján kategorizálnak. A kinyilatkoztatott vallások tanításai szerint, aki nem arra megy, amerre mi, azt Isten kevésbé szereti, vagy kifejezetten utálja. Tudom, elvileg ezt tanítja a kereszténység is, de jelenleg ez a gondolat a kereszténységen belül "opcionális", azaz hatalmi pozicióba lévő emberek nem beszélnek már ilyesmiről (hangosan). Ne felejtsük el, az iszlám 600 évvel fiatalabb, mint a kereszénység, ez most eléggé érződik. (Milyen volt a kereszténység a XV. században?) És érezhető egyfajta "reiszlamizáció", azaz a bevándorlók 2-3. generációja látványosan visszatér a vallás keretei közé, ez az identitásának, sőt a különállásának legmeghatározóbb része. Emiatt is radikalizálódnak, nem csak szociális sérelmek miatt. Ettől függetlenül a francia társadalom "szalonrasszizmusa" igaz, tettenérhető. A "gettokörnyékeket" magára hagyja az állam. A mi városunkban a "katolikus magániskola" a szinvonalas oktatást jelenti, az állami iskolákra ugyanis a "dzsungelharc" jellemző. És fontos megemlíteni az Algériai Háborút is, ahol a francia katonák szörnyűségeket követtek el a civil lakossággal szemben, ma sincs igazából kibeszélve ez még a társadalomban. De a bevándorló családok gyermekei ismerik ezeket a rémtörténeteket (az országban élő arab/muzulmán lakosok nagyrésze algériai származású).

Én mindezek miatt látok sajnos "trójai ló" effektust a mostani bevándorló krízisben is, nem csak azért, mert a százezrek között könnyen elbújik párszáz terrorista, hanem mert a most érkezők leszármazottjai is potenciális radikálisok lesznek, ha az integráció nem lesz jobban megoldva. De mi a garancia arra, hogy ez sikerül? Európa is gazdasági regresszióban van, nincs ennyi plussz munkahely (csak szarmunkák), a gettósodás megállíthatatlan folyamat (a "másmilyenek" elköltöznek, mi is azt tervezzük a családommal), és, -mint fent említettem-, az integráció elmaradása kétirányú. Nem csak a többségi társadalomnak kell befogadóbbnak lennie, a kisebbségnek is szekularizálódnia kell, mert az iszlám tanításai sajnos sok szempontból ellentmondanak a modern demokráciáknak. Viszont a szekularizálódást nem fogják automatikusan identitás-vesztésnek megélni? És akkor megint ott vagyunk, hogy bemutatkozhat-e valaki Mohamedként az ügyfélszolgálaton? Ez egy ördögi kör.

Saint-Denis: valóban a "leginkább gettókörnyék" a "neuf trois", de ez a támadás nem Saint Denis lakossága ellen szólt, hanem a State de France közönsége ellen, ami Franciaország legnagyobb és legfontosabb stadionja, épp a nemzeti válogatott játszott, az elnök is jelen volt. Saint Denis csak "helyet ad" a stadionnak, az ottani támadás a francia társadalom elleni támadást szimbolizálta. » 

UP DATE :

Közben mégis berakták, ezek szerint csak technikai okokból nem láttam én akkor.

Je veux devenir millitaire de la France

« Je veux devenir militaire de la France ».

« Francia katona szeretnék lenni ». Ezzel a mondattal fogadott Ákos pénteken, amikor mentem érte az oviba. Mi ilyesmiről nem beszéltünk otthon, nagyjából a terrortámadás témáját elkerültük a gyerekkel, szerencsére még abban a korban van, amikor nem muszáj ilyesmiről beszélni vele. Nem tudom, hogy az oviban ezt hogyan tárgyalták le, elvileg volt «1 perces néma csend » az iskolákban/óvódákban délben, a támadást követő hétfőn. A januári támadáskor még dolgoztam animátorként, emlékszem erre a menzás jelenetre. A tanítók feladata volt mondani valamit a gyerekeknek. (Nyilván délelőtt is beszéltek már erről.) Mondjuk az egy általános iskola, ahol azért nagyobbak a gyerekek, és ők beszéltek erről maguktól is. Én akkor, január 8-án (már a szerkeztőségi támadás után, de a kóser bolt megtámadása előtt) képtelen voltam erről rendesen kommunikálni a gyerekekkel, hárítottam a témát. Örülök, hogy most már szülési szabadságon vagyok, és nem kellett dolgoznom a támadás után, nem kellett abban részt vennem, hogy a gyerekeknek valahogy megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant. Főleg úgy, hogy a környéken lakó gyerekek majdnem a fele « speciális menüt » eszik a menzán, amiben nincs disznóhús.

Ákos eddig vonatvezető akart lenni, és mesterszakács, a katonaság annyira nem érdekelte. Kérdeztem, hogy az oviban mondtak valamit, beszéltek-e erről, de azt mondta, hogy ezt ő találta ki a barátaival, Alexisvel és Israellel (tényleg így hívják !:). Alexis portugál, Ákos óvónőjének a fia, Israel pedig egy fekete kissrác, nem tudom, miért adtak neki ilyen nevet a szülei, talán valamilyen speciális keresztény gyülekezet tagjai. Az ebédőben evés közben látták az ablakon keresztül az ovi előtt elsétálni a géppisztolyos katonákat, akik a zsidó iskolát őrzik, de ezek szerint időnként benéznek az ő utcájukba is. Innen jött az ötlet. Mondtam neki, hogy majd ha nagyobb lesz, és akkor is úgy gondolja még, lehet katona, de ő azt válaszolta, hogy MOST akar bevonulni. Az apja ezt úgy reagálta le, hogy a katonának fegyelmet kell tanulnia és hallgatnia a parancsnokra, és mivel itthon mi, a szülei vagyunk a parancsnokok, ezért most rögtön pakolja el a szobáját. Nem volt teljesen hatástalan a dolog, de azért azt sem mondom, hogy hosszútávon működni fog. Aznap reggel egy golyóálló mellényes rendőrt is láttam az ovi előtt, ezen megdöbbentem. Kaptak valami fülest, jöttek valakiért a környéken ? Sajnos nem tartom elképzelhetetlennek ezt sem. És aznap volt a nemzeti gyászszertartás az áldozatokért, mindenhol francia zászlók voltak, a buszokon, állami épületeken, de még az oviban is, ilyet nem láttam még. Július 14-én nincs ennyi zászló. Kérdés, mit jelképez ez a zászló ? A terror elutasítását ? Szerintem minden normális ember elutasítja a terrort. (Aki meg nem, az most úgysem fogja mondani hangosan.) Vagy azt, hogy aki kitűzi, az « tényleg francia » ? Aki meg nem, az minimum gyanus ? A terrortámadás utáni hétfőn minden önkormányzati hely zárva volt, az uszoda, a színház, a könyvtár, ellentétben a toborzóirodával, ahol, -amióta itt lakunk, 3 éve,- most előszőr láttam bent fiatalembereket. Állítólag a támadás óta háromszor annyian jelentkeznek katonának Franciaországban. Kihajózott a Charles de Gaulle anyahajó is, fedélzetén a bombázókkal, megy a Földközi tengerre. Látványos fotón, felvételen mutatta be a média. Patetikus látvány, szinte hallod a háttérben a harci indulót. A « véres zászló felemelve ». Megyünk a háborúba. Az én 4 évesem is. Most mit mondjak neki ? Januárban még Charlie volt, legalábbis amikor elvittük a « Köztársasági Menetre », történelmi esemény, majd 2 millió ember Párizs utcáin, a Bastille és a République környékén, mindenki Charlie volt, a saját városunkban már kevésbé. Nem megy ki a fejemből, hogy lehet, ez a mostani mégiscsak annak a folytatása lett volna ? Ugyanaz a környék, a 10. -11. kerület. Akkor Ákos az apja nyakában ült, és kért egy francia zászlót, nem vettünk neki, de később kapott egyet, az apja találta valamilyen « önkormányzati pincében » katakombás barangolásiai közben (V. « nagyvárosi illegális barlangász », ezt néhányan tudják róla). Akkor azt gondoltam, hogy magyar zászlót is szerzek neki, ha már, bár a franciát sem azért kapta, hogy az erkélyen lengesse. Nem mintha ciki lenne, illetve... nem tudom. A szomszédok mennyire vehetik ezt provokációnak ? És miért érdekel engem, hogy mit gondolnak ? Az a kérdés, ÉN mennyire tartom ezt provokációnak ? Néha elgondolkodom azon, vajon milyen identitása lesz a fiamnak ? Milyen közösségbe fog járni, milyen spirituális elképzelései lesznek ? Mivel azonosítja majd önmagát ? Mit tudok én neki átadni a « vegyescsaládon » és a « nyugati demokrácián » kívül ? Vagy ez elég ? A parkban nehezen találunk neki játszópajtást, illetve nem tudom, V. szerint ez is az én paranoiám, az oviban most Mohamed a leglelkesebb barátja, de ő ezt nem mindig viszonozza, noszogatni kell, hogy köszönjön vissza, « nézd itt a kopened ! ». Én örülök Mohamednek is, mindenkinek örülök, aki miatt a fiam örömmel jár oviba. Mert többször mondta már nekem sajnos, hogy nem szeret oviba járni, és ettől elszomorodok. V. szerint ez csak színjáték, otthon akar maradni, vagy nehezen ébred (későn fekszünk általában). Igazából ezért is szerettem volna neki egy testvért mindenképp, hogy ne legyen magányos.

Nálunk szerencsére a biztonsági szigorítás nem változtatott sokat az ovis hétköznapjainkon, az állami szabályozás megad egy -tól, -ig határt a « terror-riaszásban », és az önkormányzatokon múlik, hogyan alkalmazzák. Hallottam, olyan helyről is, -eddig ez a legextrémebb,- ahol a szülők meg sem közelíthetik az óvódát, a kaputól 100 méterre egy kihelyezett « recepciónál » várja valaki a őket, aki aztán rádión beszól a az oviba, hogy melyik gyerekért jöttek, és azt kihozzák. Ennek mi értelme ? Nem hiszem, hogy a gyerekek biztonságát növelné, viszont eléggé traumatizálja őket. Vagy legalábbis nem értik, hogy mi ez az egész. Most nem azért, de ha valaki olyan szinten van, hogy gyerekekre akar támadni, az megteheti egy játszótéren is. Így nem lehet élni. Így nem lehet hosszútávra berendezkedni. És a gyerekek, akik így járnak oviba, mint « katonák akarnak majd lenni ». Jó ez nekünk ?

ádventi koszorú 2. (ha lenne egy varázspálcám...)

Végre eljutottam odáig, hogy folytassam az előzőt.

Napok óta csak fejben írom megint a blogot, már hatalmasra dagadt ez a poszt, pedig el sem kezdtem még gyakorlatban írni. Közben megvolt a kézműves foglalkozás is, meg szerdán voltam az Intézetben, gyerek-foglalkozást tartani (a néptánc nem lesz már idén a terrortámadás miatt), és a szülészeten is voltam felülvizsgálaton, ahol jól ki is borultam, de erről itt most nem írok... Pörgök mindennap a neten, és örülök, ha akadnak olvasóim, valamiért fontos ez is, pedig elvileg terápiából írnék. Ha épp nem az facebookon dühöngenék, vagy mások blogján feszülnék. Belesétáltam megint egy csapdába, pedig TUDTAM, sejtettem mi lesz, hogy van, akinek fontosabb a « különállás », mint az empátia, látszott ez a FB-n is, van aki átszinez profilképet, és van, aki ezt nem bírja ki megjegyzés nélkül. Bizonyára nem látom én ezt most kívülről, de már a téma felvetése is nyomaszt, ha valakit nem érint, miért nem lehet elmenni mellette ? Meg most hirtelen mindenkinek megnyilvánulási kényszere van, mindenki iszlám- és Közel-Kelet szakértővé lépett elő, meg biztonsági szakértővé, meg francia szociológussá, vagy a facebook megnyilvánulásokon fanyalog. Én meg ezen morgok, feszülök, valószínűleg én is igazságtalan vagyok, meg is bántok másokat hirtelenkedve. Vagy igazam van ? Mondjuk nem tudom, miért kell nekem személyiségzavaros nicknév alatt személyiségzavaros kommentek hosszú sorát gyártani évek óta. Mit és kinek akarok bebizonyítani ? Ez a kérdés amúgy felmerül a blogírásom közben is, sőt, még az ádventi koszorú-készítés szervezése közben is. Kinek és mit akarok folyton bebizonyítani ?

A múlt pénteken gyomorgörcsöm volt este, akkor még csak egy hét telt el a valóban szörnyűvé sikerült péntek 13-a óta (fel sem fogtam még a dátumot, mint egy hülye horrorfilm), aztán tegnap megint péntek este, buliidő a szombat estével együtt, ha nem történik semmi az éjjel, akkor megúsztuk. Nem történt, nem ébredtünk szörnyű hírre sem szombat, sem vasárnap reggel (még hétfőn sem, pedig vasárnapra újabb terrort jósoltak, tele volt vele a net, Brüsszelben is teljes készültség volt), és a tegnap estét is megúsztuk. Ezeken az éjszakákon nekem muszáj hajnalban felkelnem, és a nappaliban megnéznem V. gépén frissítették-e a « párizsi terrort » azóta a magyar hírportálokon, ha hajnali kettőig semmi, akkor lehet tovább aludni. Másnap reggel aztán net bekapcsol megint, bár erre V. már ugrik, akkor megvárom, hogy felkeljenek ők is, és elkezdjék nézni a délelőtti meséket, együtt a két srác. Ha a mesék közben nincs különhír, nem fut semmilyen « rendkívüli információ » a képernyő alján, akkor nyugis volt az éjjel. Vajon meddig fog ez tartani, hány ilyen hétvégém lesz még ? Amúgy is rosszul alszom, a hasam is megy, a fülem is be van gyulladva egy ideje. Egy jó barátnőm szerint azért fáj a fülem, mert « nem bírom hallani már » ezt a feszültséget, fenyegetettséget, amiben most Európa él, és inkább nem kéne neteznem. Nem kéne, de akkor hogyan írjam a blogot ?

Azon a bizonyos péntek este is véletlenül, már az ágyból, fél füllel hallottam meg, hogy V. a szüleinek telefonál, hol vannak, voltak-e a városban, hallottam a « lövöldözés » szót, de aztán nem nagyon akarta elmondani nekem mi történt, tudta, hogy milyen érzékeny vagyok, és január óta « mániákus » a témában. Kérdeztem, van-e halott, azt mondta, legalább 40. Már ez is önmagában felfoghatatlan volt, a januári támadás 17 halottja volt eddig a francia rekord. V. azt akarta aludjak, hogy « kényszerítsem » magam az alvásra, maradjak legalább az ágyban, nem ment, mire hajnalban kinyitottam a gépét a szalonban, már 120 halott volt. Akkor beültem egy kád forró vízbe egy Radnóti kötettel. Onnan jött a vers ötlete. Azon éjszaka órákig csak az agyalás ment : miért teszed ezt velünk Istenem ? Majd egy érzés, egy « menekülési útvonal », hogy ez nincs is, nem történt meg, valami rossz álom lehet, hülye péntek tizenharmadikai poén, én ezt most « ki akarom törölni », delete, mint a régi filmeket, megvágom a szalagot, kivágom ezt a szar jelenetet, és a két végét összeragasztom. Tehát ez nincs, nem történt meg. Átírom, valahogy így :

A koncerten jó volt a hangulat, a zenekar vagy 10 számot játszott, meg még három ráadást (sosem hallottam róluk, bár maradtam volna ebben a tudatlanságban..), majd megnézik a párizsi éjszakát talán, felcsípnek rajongókat, kaliforniai metálbanda, ha először voltak itt, Párizsban, biztos tele voltak sztereotip elképzelésekkel. Az amerikaiak, ha semmit nem tudnak Európáról, Párizsról biztos hallottak legalább, itt is van Eiffel torony és nagyobb, mint Las Vegasban. Aztán folytatják pár nap múlva a turnét, Budapesten is játszottak volna. A közönség meg hazamegy, huszonéves fiatalok, vagy elindulnak kocsmát, bulihelyet keresni még a városban, péntek este van, miért is ne ? És azon agyalnak, volt-e annyira jó a koncert, mint várták. Sokat jártam én is rockkoncertekre. Ha nagyobb a társaság, a végén össze kell várni a népet, X még pisil, vagy sört vesz, a ruhatárban bazi hosszú a sor, Y felszedett egy csajt, de elég részeg, szerintem nem fogja megadni a telefonszámát, vagy ha igen, holnap nem fog emlékezni arra, kinek adta meg és miért. A koncertjegyet elrakjuk az archívumba, nekem is volt ilyen kis füzetem, amibe beragasztgattam egy időben a jegyeket. Hogy tudjam később, milyen bandákat láttam élőben. És megkeresik az éjszakai buszt, vagy reggelig kószálnak a városban, szombaton aztán egész nap pihi, még ha az anyjuk megjegyzést is tesz « aki legény éjjel, legyen legény nappal is », vasárnap aztán már használhatóak, lehet készülni a hétfőre. Hazamegy a rockújságíró is akit a felesége keresett a neten a támadás után, megírja, hogy milyen jó volt a buli, vagy szarabb volt, mint gondolta, az új lemez gyengébb lesz, mint az előző, ez a banda is öregszik. Hazamegy az angol srác is, aki a zenekar pólóit árulta az előtérben, a biztonságiak is kiveszik a füldugót a fülükből és hazamennek, az egyiknek magyar felesége van, a lemeztársaság emberei is, köztük egy nő, otthon várja egy 16 hónapos gyermek, igen, még ő is jár rockkoncertre, anyaként, miért ne tenné ? Ne legyünk már ilyen konzervatívak, miért ne mehetne egy fiatal anya metálkoncertre ? Főleg úgy, hogy egy lemeztársaságnál dolgozik, a bulizás a munkája része. Szerencsés ember. Márminthogy, annyira mégsem... Az ő férje írt aztán levelet a terroristáknak, ez is körbement a neten. Hazamegy a fiatal szerelmespár is, néhány hónapja költöztek fel Párizsba, ajándékba kapták a koncertjegyet. A neten keringő fotójukon egymást ölelik boldogan. Hazamegy a dél-afrikai lány is ,ő tényleg hazament, miután órákig feküdt mások vérében, és ismeretlen marad, mint előtte volt, nem fut körbe a világhálón a rémtörténete. És hazamennek a kávézók, bárok vendégei a 10.-11. kerületből. A teraszt több kerületben éjfélkor zárni kell, gondoljunk az ottlakókra is. Hideg van, a teraszt fűteni kell, ez sok pénz, de péntek este sokan vannak, és pl. a dohányosoknak muszáj a teraszon lenni. A vendégek fizetnek, majd taxit fognak, a pincérek behordják a székeket, asztalokat. A társaság egy része spicces, elmegyünk még valahova ? Itt is ez a kérdés. Péntek este van, és a világ egyik « legtöbbet emlegetett » nagyvárosában vagyunk. De egyszer hazajut mindenki, lehet hogy csak szombat hajnalban. A szép tunéziai lány is, Houda, aki a 34. születésnapját ünnepelte, a nővére csak azért jött Párizsba, hogy részt vegyen a bulin. Meghaltak mind a ketten, meg vagy még tizenöten a társaságból. Sok barátja volt Houdának. Vajon kihozták már a tortát ? Elénekelték a Joyeux Anniversairet ? Vajon ivott Houda alkoholt, vagy csak egy kis pezsgőt, ha már szülinapja van ? Kivételesen ? Csinos, modern lány volt, nem nézett ki 34-nek. Nem fekete lepelben járt, mint a Saint Denis-i nők. Párizsiasan élte az életét, úgy is halt meg. Kevés tunéziait ismerek itt magam körül, de egyik sem jár fekete lepelben. Máshogy néznek ki, mint az algériaiak, világosabb a bőrük, finomabbak az arcvonásaik, és valahogy « európaiabban » élnek. Persze mit tudom én, csak a környéken élők alapján sztereotipizálok. Nem szép ez részemről az algériaiakkal szemben.. Houda szombaton sokáig alszik még, majd megnézegeti az ajándékait, mégegyszer megköszöni mindenkinek cseten, aki eljött, fogadja a jókivánságokat, FB-n mindenkit lájkol, aki boldog szülinapot kíván neki, pedig tudja, hogy ez kicsit hamis, a facebook jelzi a szülinapot, egy csomó embernek amúgy eszébe sem jutott volna. Mindegy, így is sok vendége volt.

És megy tovább az élet.

A Saint-Denis banda is, elmennek inkább törökországi menekülttáborokba szíriai menekülteket gondozni, betegeket ápolni, gyerekeket felvidítani, ételt-italt-ruhát-gyógyszert osztani. Mert lehet ám így is közelíteni Isten felé, tisztességgel végigcsinálni egy életet, napi 5x-i imával, böjttel, zarándoklattal, jótékonykodással. Bár kétségkívül bonyolultabb, mint géppisztollyal lövöldözni védtelen és gyanútlan civilekre, főleg ha így is garantálják nekik a mennyországot. Tévednek, de ez már nem az én problémám...

Ha lenne egy varázspálcám, akkor így alakítanám át a legutóbbi péntek 13-át és a következő szombatot és a vasárnapot és a többi napot, akkor most ismeretlenek lennének ezek az arcok, nevek, élettörténetek, nem keringenének itt a neten, az áldozatoké és a gyilkosoké is, egyetemisták, designerek, « nagy jövő előtt álló fiatalok », és a Saint Denis-iek, a nehéz gyerekkorukkal, akkor most Francois Holland nem lenne a legfogadottabb államfő, aki Putyintól Obamáig szalad és vissza, akkor szombaton (még két hete) elmentünk volna bevásárolni az ádventi koszorú készítésre a többi szervezővel, akkor még nem nyittatták volna ki minden bevásárlóközpontban, és külön minden boltban a táskánkat, és a kabátunkat (mint tették a következő héten, amikor végre eljutottunk vásárolni, sőt később a szülészeten is, - egy darabig most így fogunk élni), akkor még jött volna vasárnap az összes jelentkező, vagy 26 család, akkor a következő hétvégén, azaz az előzőn (amikor végülis meg tudtuk tartani a foglalkozást), el tudtam volna menni anyósomékhoz köszönteni őt a születésnapján V.-vel és Ákossal, nem lett volna ebből külön családi konfliktusforrás.

Akkor most nem lenne szükségállapot. (Azóta szavazott a parlament, még három hónapra meghosszabították.)

De nincs varázspálcám, és ez nem így történt.

A koszorú készítést tehát megtartottuk a Misszióban egy héttel később a tervezettnél, bennem volt egy nagy adag dac, hogy azért is. Izgultam persze, nem csak a terrorveszély miatt, 2009 óta szervezem ezt a programot, eredetileg egy itteni barátnőm találta ki, aki már elköltözött Párizsból, eddig mindig izgultam, hogy jól sikerüljön. Kicsit túl is izgulom, pedig minden évben megfogadom, hogy jövőre lazább leszek. Megintcsak a már említett bizonyítási kényszer. Idén viszonylag későn is kezdtük el hirdetni, legalábbis nekem ez volt az érzésem, tavaly nehezen jöttek össze a jelentkezők. Ehhez képest idén gyorsan gyűlt a nép, meg is ijedtem egy kicsit, 9 hónapos terhesen ilyen komoly szervezést bevállalok, az én email-címemre jönnek a jelentkezők, az én nevem alatt fut a program, ez felelősség, meg kell mutatnom, mit tudok, eredetileg rajztanár vagyok, ugye, MUSZÁJ elmennem a lányokkal vásárolni, mert én már ismerem a dekor boltokat a városban, mit hol érdemes, nekem már van x év tapasztalatom... nyilván ezt is eltúloztam. Volt is belőle konfliktusom V.-vel, főleg, amikor az (eredeti dátum) előtt pár nappal a szülészetre mentem, mert annyira görcsöltem. Végülis akkor nem volt gond, meglett volna simán a program, de jött a terrortámadás, pár napig azt sem tudtuk mi lesz. Aztán vagy 5-6 köremailben megbeszéltük, hogy ki jönne mégis, végül a következő vasárnapon ( a legutóbbin) ott volt az eredeti jelentkezők több, mint a fele. A program előtti szombaton bevásároltunk, nem tudtunk mindent megvenni, pedig négy boltban voltunk, én izgultam azon is, hogy nem futunk-e ki a büdzséből, meg idén is csak hungarocell koszorúkat tudtunk venni, amit be kell vonni merített papírral, vagy legalábbis én ehhez ragaszkodom, úgy hogy hazacipeltem a 20 koszorút papírostúl, tömegközlekedésen, 9. hónapos hassal, esőben, szélben, majd szedtem még tobozokat, terméseket a parkban (hajolgattam!), mert féltem, hogy nem lesz elég dekoráció a koszorúkra. Ezeket aztán otthon kimostam, megszárítottam, és lefújtam aranyra/ezüstre. És bevontam a 20 koszorút. Hajnalig dolgoztam. V. és Ákos az anyósoméknál, ahol vártak volna engem is, de « nekem a koszorúzás fontosabb ». Másnap olyan fáradt voltam, hogy megint nem tudtam a misére menni, pedig minden évben megfogadom, hogy megyek, V.-ék hazajöttek délelőtt, de még azon is vitázni kellett, hogy eljönnek-e velem. Ákost mindenképp vinni szerettem volna, mert eddig minden évben vittem, még babaként is, és tavaly már volt annyira nagy, hogy beszállhatott volna a koszorú készítésbe, el is kezdett egy koszorú alapot dekorálni, de én kivettem a kezéből, mert kellett egy váratlan jelentkezőnek. Aztán lelkifurdalásom volt, hogy miért is nem hagytam a fiamat dolgozni. Minden évben annyira rápörgök, hogy mindenkinek jó legyen, közben « elhanyagolom » a családomat. Most idén megfogadtam, hogy nem így lesz, együtt fogok velük koszorúzni. Ez nagyrészt sikerült is, bár idén is nagyon pörögtem állapotom ellenében is. Végül eljött V. is, -a sok cucc miatt a kocsira is szükség volt,- és szerintem jól érezte magát. Jól sikerült a program, szép koszorúk készültek, sokan hoztak zöldet is, új emberekkel is találkoztam, és személyes barátaim is eljöttek, hoztak Ákosnak ajándékot, meg a leendő kisbabának ruhákat. És a pénz is bejött, sőt egy kicsit pozitívban voltunk, azt oda tudtuk adni a Missziónak. És kibírtam. És végigcsináltam. És minden nehézség ellenére, azért is. Kicsit patetikusan úgy éreztem, az élet győzött a halál felett. Nekünk AKKOR IS lesz karácsonyunk, meg adventi koszorúnk. Mi élünk, programot szervezünk. Folytatódik minden, bepótoljuk, ami elmaradt. A halottakat megsiratjuk, eltemetjük, ez fáj, de az élet megy tovább. Csak abban a kórházban, ahol én szülök majd hamarosan, naponta 8 baba születik, és van 16 szülészet Párizsban. Kinyitnak újból a bárok, kávézók, még koncertek is lesznek. És a République téren tovább fognak zenélni az utcai zenészek, és gördeszkáznak a fiatalok.

Ti meg mentek a történelem szemétdombjára.

De jövőre tényleg nem kéne ezt ennyire túlpörögnöm. Jövőre minden más lesz. Két gyerekem lesz. Lehet, hogy már nem is fogunk itt élni. És remélhetőleg nem lesz szükségállapot.

Hazafelé aztán ott köröztünk a République tér körül, a Canale Saint Martin elején. Ismerem ezt a környéket, itt dolgoztam két évig bébiszitterként, sokat sétáltam itt a gyerekekkel. Most gyertyák, virágcsokrok, fiatalemberek fotói mindenütt. Szívbemarkoló volt. Ültünk a dugóban, V. már ingerült volt, hogy mikor érünk haza, vele erről nem lehetett beszélni. Azóta se nagyon. Szerinte az a legjobb védekezés, ha éljük tovább az életünket, és nekem is túl kéne lépnem az egészen, mint a többi embernek. Csak azt nem érti meg, hogy én nem vagyok « többi ember ». Én én vagyok. Minden este gyertyát gyújtanék, aztán elfelejtem. Mindennap írnám a blogot, aztán nem írom. Most meg csak írom, írom ezt a posztot, sosem lesz vége, örülök, ha van, valaki végigolvassa...

Íme az idei koszorúnk, közös munka, Ákos is aktívan részt vett a készítésében. (Ezt rajztanári önérzetem miatt muszáj megjegyezni, mert az én régebbi koszorúim ennél azért letisztultabbak voltak.)

ádventi koszorú 1.

Nehezen írok, fogadalmam ellenére nem írok annyit, amennyit kéne, inkább a facebookon idegesítem magam, meg a hétköznapi nyomasztásban telnek a napjaim, menekülök a hírek elől, illetve mégsem, mert azért minden reggel meg kell nézni, hogy éjszaka történt-e valami. Mert bizony most abban élünk, hogy nem tudjuk mi lesz, mennyire lesz, mikor lesz, folytatódik-e, durvább lesz-e, vagy csak elmúlik majd, telnek a hónapok, fokozatosan enyhül a nyomás, a szigor, aztán egyszer csak... nem, ne is beszéljünk erről ! Január 7-e óta annyi minden történt. És mégsem tudtuk ezt megúszni. Olyan jó lenne messziről látni ezt, csak a facebookon vitázni azon, kell-e, jó-e profilképet átszinezni, kit kell sajnálni, kinek a halála érint meg minket, versenyeztetni a hullákat (ettől is hülyét kaptam, írni fogok róla..). Már 6-7 témát felírtam magamnak, amiről írni akarok ide, a blogba, minél előbb, mert aztán nehogy az legyen, hogy mire megírom...nem, nincs folytatás most sem. Olyan jó lenne azt mondani, hogy ez nincs, kikapcsolom a netet, és már nem is létezik. És ha mégis ? Hogyan szervezzem meg a napomat, hetemet, ha nem tudom, mikor mehetek be a városba veszély nélkül ? Járnak-e a metrók, le van-e zárva minden, rohangászik-e még valami « igazságosztó » géppisztollyal a kezében, vagy már elkapták ? Vagy ilyen már nem is lesz egy darabig, hogy veszély nélkül ? És nem csak rólam szól az egész, az én személyes veszélyemről, hanem a kollektív traumáról. Most mondhatnám, hogy ilyen szempontból a « gettólét » megvéd, meg az is, ami ellen mostanában lázadtam, a kisgyerekes anyalét, ami miatt nem tudok bemenni a városba, beülni egy kávézóba, magamba szívni az éjszakai Párizs hangulatát, mint ahogy azt régen tettem. De erre meddig lehet építeni ? Mármint a gettólétre, az elzárkózásra ? A facebookra a támadás után beírtam Radnóti Miklós egy razglednicáját.

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Radnóti sem úszta meg sokáig, bármilyen szép is volt a pásztorlányka idillje.

Aki messzebbről nézi, mint én, annak ez már lassan elmúlik, visszacserélte az FB profilképét, és lassan uncsi lesz a téma a (nem francia) médiában. Én szerda este kaptam egy sms-t, miszerint három bevásárlóközpontban terveznek támadást, az egyik a mellettünk lévő városban van, mire odamentem zaklatott fejjel V.-hez, hogy én így nem tudok élni, költözzünk el az országból, ebbe beleőrülök, már bemondta a tévé, hogy kamu információ volt. Persze bennem is felmerült az, hogy terroristák csak nem küldözgetnek sms-t a lakosságnak, a rendőrség meg első körben azzal lenne elfoglalva egy ilyen információ után, hogy kiürítse az említett helyeket. De nehéz józannak maradni, ha meghallok egy szirénát, összerándul a gyomrom. Egy szintén Párizs környékén lakó barátnőm írta, hogy az ovijukba nem engedték be a szülőket, nem kisérhették be a gyerekeket, ezen én kiakadtam, ilyen döntéseket könnyen meghoz a (szerintem inhumán) francia közoktatás, de nyilván a gyerekeink védelmében mindent, egy szülő sem fog ezért panaszkodni. És sajnos volt rá példa, hogy gyerekekre támadtak (2012 Toulouse – zsidó iskola). Hogy nálunk mi van az oviban, azt nem tudom, Ákos csúnyán lebetegedett még vasárnap este, azóta ingadozik a láza, de sokszor felmegy, és nem tudjuk levinni, a gyógyszer allergiái miatt szinte nincs olyan lázcsillapító, amit használhatnánk. Kedden már a kórházi ügyeleten kötöttünk ki. Én meg itt a lassan 9. hónapos hasammal, próbálom összeszedni magam, lelkileg, testileg, éjszaka sem alszunk jól a gyerek betegsége miatt, sokmindent lemondok, ahova mennem kellett volna, illetve lemondják maguktól a terrortámadás miatt, pl. szerdán nem volt gyerekfoglalkozás az Intézetben, ez most Ákos betegsége miatt kényelmesebb is volt így. Elvileg csütörtökig még gyülekezési tilalom van. Aztán reméljük, majd könnyebb lesz, majd « elmúlik », csak azoknak nem, akinek meghalt valakijük, vagy akik súlyosan sérültek. Amikor kedden vagy 5 órát vártunk a kórház gyerek-ügyeletén, belegondoltam, milyenek lehettek a párizsi kórházak péntek éjszaka ? Háromszáz-akármennyi sérülttel telítve. Másnap körbement az infó, hogy hol lehet vért adni a városban, mert szükség van rá. És igen, tudom, sokan azt mondják nekem minderre, hogy most foglalkozzak a jövendő babával, meg a beteg fiammal, a családommal, örüljek, hogy élek, ne « pörögjem túl ». Hogyan lehet ezt NEM túlpörögni ? Oké, értem, kikapcsol tévé, rádió, internet (V. minden reggel a hírekre ébred, én már hónapok óta kérem, hogy ezt ne tegye), a buszon is tegnap, amikor mentem a gyógytornászhoz (nagyon fáj a hátam a terhességtől), ha a jobb ablakon nézek ki, nem látom a géppisztolyos katonákat, még jó, hogy két oldalon van ablak, meg különben is, a katonák megvédenek minket. A zsidó iskola körül kószáltak, 10 hónapja örzik azt az épületet (szembe vele katolikus magániskola), az EGYETLEN őrizendő épület a környékünkön (illetve van még egy zsinagóga is), egy olyan utcában van egyébként, ahol naponta ha 5 ember elmegy, akkor sokat mondok. Én gyakran jártam arra, mert két (állami) iskola is, ahol animátorként dolgozom, azon a környéken van, és a kettő közötti útvonal lerövidítéseként átmentem azon a « kihalt » utcán. Egy idő után már hozzászoktam a fegyveresek látványához, sőt köszöntem nekik, visszaköszöntek. A közeli tornateremben van a bázisuk, találkoztunk velük, amikor « játékszalont » tartott ott az önkormányzat, meg amikor Ákost megpróbáltam beiratni gyerek gimnasztikára, 10 perccel később érkeztünk a kelleténél, legalábbis az edző azt mondta, akkor töltötte ki az utolsó 4 éveseknek való jelentkezési lapot. Ákos bánatos volt, szeretett volna tornázni járni, másnap is megkérdezte, hogy elmegyünk-e újra? Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy nem csak aznap csúsztunk le a programról, hanem egész évre. A katonák a tornaterem egy kis öltözőjében pihentek, bizonyára az önkormányzat bocsájtotta  rendelkezésükre  a helyiséget. Csak néha szorult el a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy óvódás korú zsidó gyerekeket kisérgetnek a parkba, -egyszer láttam, mentek a gyerekek jelmezbe öltözve karneválozni, katonai kisérettel,- ez valahogy nagyon rossz történelmi elmékeket ídéz. Amikor először felfedeztem azt az iskolát, csodálkoztam is, hogy él még a környéken annyi zsidó, amennyi egy iskolányi gyerekkel rendelkezik. Élnek igen, méghozzá eléggé tradicionális, vallásos zsidók az « alsó középosztályból ». Ők még itt vannak. Ha majd elegük lesz a géppisztolyos katonákból, megtehetik, hogy elmenjenek egy másik országba, ahol szintén géppisztolyos katonákkal lesznek körülvéve, de egy kicsit nagyobb múltú terrorvédelemmel és ezáltal hatékonyabb biztonsággal (azt mondják, jelenleg olyan morbid időket élünk, hogy Izrael biztonságosabbnak számít, mint az európai nagyvárosok).

Eddig még nem is voltam a városban (Párizs), holnap muszáj lesz, nem úszom meg. Hacsak.. nincs hacsak. Ugyanis múlt vasárnapra terveztünk egy programot a Misszióba, sokan jelentkeztek, örültem, készültem rá, aztán le kellett persze mondani, mint mindent (ráadásul a Misszió a République tér közelében van), erről akartam most elvileg írni, az elmaradt, de reményeink szerint most vasárnap majd bepótolt ádventi koszorú készítésről, amihez holnap akarjuk megvenni az alapanyagokat, de már olyan sokmindent írtam másról, hogy túl hosszú lenne a poszt, ha ezt is kifejteném. Majd a következőben.

szükségállapot

Nem néztem részletesen utána, de V. elmagyarázta nekem, mit jelent itt Franciaországban (és gyanítom máshol is) a szükségállapot. Főként azt jelenti, hogy ideiglenesen csökken a demokrácia, mozgósítják a katonaságot, és az egyenruhások (rendőrség, katonaság, csendőrség) szabadabb kezet kapnak, nem kell bírósági engedély mindenhez, bárkit előállíthatnak, kihallgathatnak, lehallgathatnak, házkutatást tarthatnak bárhol. A határon visszahozzák az ellenőrzést. Eredetileg 12 napig tart a szükségállapot, de ha a parlament (a közgyűlés és a szenátus is) megszavazza, bármeddig meghosszabítható. A szükségállapot vonatkozhat csak egy-egy területre, vagy az egész országra. A teljes országra kiterjedő szükségállapot legutóbb Charles de Gaulle ideje alatt volt az ötvenes években. Az akkoriban totális politikai káoszba fulladt országnak ez, -a mai történelmi ellemzők szerint-, igencsak jót tett. Charles de Gaulle a közelmúlt francia történelmének legelismertebb alakja és nem csak II . világháborús szerepvállalása miatt.

Jelenleg újból (egész országra kiterjedő) szükségállapot van Franciaországban múlt hét péntek óta. Most egy politikailag súlytalan, és népszerűségében igencsak « megtépázott » köztársasági elnök, Francois Holland hirdette ki, akinek jelentősége valószínűleg messze elmarad Charles de Gaulle-étól, de a « nemzetközi helyzet » mégis ezt a megoldást adta a kezébe. Az idén januártól tartó terror-veszély új szakaszba lépett, november 13-án, amit ma már « fekete péntekként » emlegetnek, Párizsban összehangolt támadássorozat legalább 129 ember halálát okozta. (Azért írom, hogy, legalább, mert több mint 300 sérült van, abból kilencvensok állapota válságos, tehát ez a szám sajnos nőhet még). Nem akarok nagyon részletekbe belemenni, nem hírblogot írok, inkább csak a saját szubjektív érzéseimet akarom kiírni magamból. Bármely hírportál részletesen hozza a témát. Én csak összefoglalom, amit tudok : Több, összehangolt támadást indítottak géppisztollyal és robbanószerrel felfegyverzett terroristák Párizsban és környékén, 6-7 helyszínen. Az ország legnagyobb és legjelentősebb stadionjában a State de Francenál, Saint Denisben robbantottak, de ott szerencsére a terroristáknak csak önmagukat sikerült elpusztítaniuk. Épp francia-német barátságos mérkőzést játszottak, az elnök is jelen volt. Ezután Párizs két kerületében, a 10-11-ben viszonylag egymáshoz közeli helyszíneken géppisztollyal lövöldözni kezdett több terrorista, bárok, éttermek teraszán lévő vendégeket lőttek agyon. A legdurvább viszont egy rockkoncerten történt, a Bataclan klubban, ahol túszul ejtették a közönséget, és majdnem száz embert meg is gyilkoltak. A terroristák nagyrészét a rendőrség lelőtte. Később, szerdán (18-án) Saint Denisben rajtaütés-szerűen elfogtak, illetve megöltek még terroristákat, valószínűleg a támadás értelmi szerzőjét is. Egyenlőre, hogy kik voltak pontosan, én nem tudom, nem volt lelkierőm utána nézni. Valószínűleg itt született franciák. Hiába nézek egy furcsa tekintetű, szakállas ember arcába, nem értem meg, miért volt ez az egész, és ráadásul hasonló külsejű emberek között élek, nem akarom, hogy a fejembe vésődjenek ezek a tekintetek. Mindegy, hogy Ahmednek vagy bármi másnak hívták őket. Mert ahhoz sajnos nem fért kétség már az elején, hogy iszlamista terroristák voltak. A támadást az Iszlám Állam (ISIS) vállalta magára. Magyarázatként jött a szokásos homályos spirituális szöveg a «bálványimádó, erkölcstelen hitetlenekről », meg Franciaország katonai szerepvállalásairól (bombázzák Szíriában az ISIS állásait), meg arról, hogy megsértették Mohamed prófétát. Ebből kifolyólag össze lehet kapcsolni a mostani támadást a januári Charlie Hebdo szerkesztősége ellenivel (a szatírikus lap többször hozott le « vallási érzékenységű » karikatúrákat), bár a dolog egy kicsit sántít, az akkori támadást nem is az ISIS, hanem az Al-Kaida vállalta magára, akik egyébként elvileg fasírtban vannak az ISIS-sel jelentleg. A januári is megviselt, de a mostanihoz képest mégis « emberléptékűbb » volt, ha lehet ilyet mondani, « vallási sértődésből jött túlreakció ». Illetve nem, a terrorra nem szabad magyarázatot keresnünk, de valahogy mégis, nemcsak az áldozatok számában volt ez a mostani sokkal inkább hidegvérű tömegmészárlás, mint konkrét indokokkal, követelésekkel bíró terrorakció. A kettő között eltelt időszakban végig « allerte vigipirate » azaz « legmagasabb fokú készültség, terrorveszély » volt, géppisztolyos katonákkal mindenütt (a mi városunkban a zsidó iskola előtt), több ellenőrzéssel, korlátozott lehetőségekkel (az animátori munkámra is kihatással volt, a gyerekek programszervezésébe is beleszólt ez), több terrorgyanús támadással, köztük legalább két olyan eset, ahol a véletlenen múlott, hogy nem lett mészárlás. A terrorveszély kézzel fogható volt, bár ahogy teltek a hónapok, egyre többen gondolták inkább csak paranoiának mindezt. Pedig nemzetközi szinten is pörögtek az események, terrortámadás volt Dániában, Tunéziában, Pakisztánban, Kenyában, Kuwaitban, Törökországban, Libanonban (most hirtelen ezek jutnak eszembe), ezekben az országokban nagyából ugyanazon körök ugyanabból a célból támadtak, a Szent Háború, a dzsihád nevében. Megtévesztett, életidegen, spirituálisan nagyon eltévedt emberek. Sok mindent tudnék mondani róluk, ki tudja mi az igazság, a blog többek között arról is szól, hogy ezt kiírjam magamból. Mert az utóbbi időben én is többször megkaptam a paranoiás jelzőt, főleg, amikor a terrorveszélyre rárakódott a saját személyes külvárosi tapasztalatom a működésképtelen integrációról, az idén Európát komolyan érintő menekülthullám témája, és persze valószínűleg a túlzó, mániákus szorongásom is. Néhányan körülöttem csak az utóbbit vették figyelembe. Bár nekik lett volna igazuk...

Miért írok?

2009 januárjában költöztem ki Párizsba a francia szerelmemhez V.-hez másfél év távkapcsolat után. Olyan romantikus tündérmesének tünt az egész. A nulláról indultam a nyelvtudásban, a külföldön élésben, sőt még a tartós együttélésben is. Akkor kezdtem el egy blogot írni « á pári » címmel, olyan « kiköltözős » énblogot csak a rokonaimnak, barátaimnak, hogy tudják, hogy alakul az életem Párizsban. Nem olvasták sokan, de nem is hirdettem. Évek óta nem is néztem rá (talán azt még említettem benne 2011 elején, hogy babát várok), most meg akartam keresni, hogy ide berakjam, mint előzményeket, de eltünt a netről a « blogtérrel » együtt. Sajnálom, jó kis szövegek meg fotók voltak benne, dokumentálta szerelmünk hajnalát, egy izgalmas, friss Párizsról szólt, amit én épp felfedeztem. Még nem volt olyan erős a honvágy, nem esett szét annyira minden, mint most érzem időnként. Talán néhány mostani (remélt) olvasóm emlékszik még rá. Mindegy, biztos el van mentve valahol a gépemen, majd talán berakok ide egy-egy részletet. Nem írtam következetesen, sokszor stresszelt az, hogy le vagyok maradva, ezt is meg azt is még « meg akarom írni a blogra », aztán nem írtam, ez a veszély a mostanival is fenn áll, pedig van mit kiírnom magamból (sajnos – hogy miért, azt majd később). Aminek dokumentálása a leginkább hiányérzetet keltett bennem, az a 2010-es kiállításom a Katolikus Misszióban, az első (és eddig egyetlen) önálló kiállításom, ami egész sikeres volt, sokan voltak, és a képek felét (igaz, nem túl magas áron) eladtam. https://sites.google.com/site/varrozsofia/Home/parizsi-kiallitas-2010 Erről talán írok is majd ide egy « visszadátumozott » posztot, főleg, ha a mostani blog felveszi azt az irányt, amit eredetileg szántam neki (« kultúrblog »).

Sokminden történt az « á pári » abbahagyása óta, nem fogok mindent részletezni, csak címszavakban : 2011 augusztusában megszületett a fiunk, Yohan Ákos, engem a babázás pszichésen igen megviselt, majd 2012-ben elköltöztünk a szép kis Alésiánál lévő (14. kerület) 22 m2 studióból egy 3 szobás, 8. emeletes, tehát világos, erkélyes, hidromasszázskádas saját (V. által megvásárolt) panellakásba, ehhez persze várost kellett váltani, mert Párizsra nem volt büdzsénk. A lakás felsorolt előnyeit sajnos nem kompenzálja a hátránya : a környék, ahol található. Most "banlieuben" lakunk, Párizstól délre 3 RER megálló, magyarul én úgy szoktam mondani « félgettó », mert vannak ennél rosszabb környékek is, de a gettósodás folyamata látványos. A lakosság nagyobb része észak-afrikai eredetű (arab, fekete) francia. Nem, elsősorban nem velük van a baj, illetve inkább a szociális jelenség, ami zavar, nem a kulturális/vallási, és én vagyok túl idegen hozzájuk képest. Ők voltak itt előbb, ők vannak többen, én vagyok lebénulva, innen az izoláció érzése. Ez a « gettólét » meghatározza az alaphangulatomat, amire rájött a kapcsolatunk megingása (ebben valószínűleg az én « nehezen gyógyuló » pszichém is benne volt), az anyaság nehézsége, a nőiességem lerobbanása (jelentős elhízás) meg az önmegvalósítás hiánya (ennek érzete). Nem sokkal Ákos születése után elkezdtem magánvállalkozóként a Magyar Intézetben dolgozni, hetente egy alkalommal óvódás korú gyerekeknek tartok magyar foglalkozást, ez státuszilag jó munka, de nem elég elfoglaltság. Emellett iskolai animátorként is dolgozok 2 éve, (magyarul nagyjából « képesítés nélküli napközis tanár », bár ez így nem pontos), az eredeti rajztanári diplomámhoz képest ez nem egy nagy kategória, de ahhoz képest, hogy a nyelvtudásom milyen szintű (erős közepes, bár a visszajelzések alapján jobban beszélek franciául, mint ahogy én azt magamról gondolom, tehát itt bejátszik a szokásos kisebbségi érzés), és hogy Ákos születése előtt még bébiszitter/takarítónő voltam, végülis eredmény ez a munka is, főleg, hogy tavaly óta a saját városomban vagyok önkormányzati alkamazásban, igaz, csak óraadóként. Most még elkezdtem az animátor tanfolyamot (BAFA) az első kurzust pár hete csináltam végig, amire büszke vagyok, nézve a a tanfolyam fizikai (pl. labdajátékok) és pszichés intenzitását és az én állapotomat. Mert igen, azóta újból gyermeket várok, megint fiú, lassan a 9. hónapban vagyok. Furcsa ez, tudom, ilyen megingott élethelyzetben, de nagyon szerettem volna testvért Ákosnak.

Pár hónapja tervezem, hogy újból blogot írok, főként terápiás jelleggel, és mert érdekel ez a fajta önkifejezés. Netfüggő vagyok, azaz rosszul használom a netet, sokszor elveszek a facebookban, mások életét lesem, vagy mások által írt blogban játszom az « aktív kommentelő » szerepet. Jó az is, csak el lehet benne merülni feleslegesen. Befeszülök, mindenhol el akarom mondani a véleményem, meg akarom magam mutatni, fontos akarok lenni., még egyszer - meg még egyszer válaszolni akarok. Mégiscsak jobb egy saját blog, akármilyen kevés olvasóval, ha csak magamnak írok, az is terápiás. De miről írjak ? Legyen sima énblog, az « á pári » folytatása ? Pszichoblog ? Azt senki nem bírná olvasni, még én sem. Babablogot sosem akartam írni. Aztán eszembe jutott, hogy művészeti, kulturális blogot fogok írni, na nem olyan nagyon komolyan, sznobul, csak úgy lazán, « streetartosan ». Egyrészt erről a témáról van mondanivalóm, ismereteim is, visszakanyarodhatnék eredeti szakmámhoz, és rákényszeríteném magam arra, hogy kiállításokra járjak, mert csak úgy tudok írni róla, sőt akár színházba, koncertre is. Ezek hiányoznak az életemből, a kisgyerekes anya lét sok szempontból lebénít, a kiköltözés is, meg az is, hogy az itt megismert barátaim nagyrésze elköltözött és/vagy szült szintén. Persze előrehaladott terhesen, meg aztán pici babával még bonyolultabb lesz, de hátha, mégis elkezdem. Ez már nyár óta a fejemben van, sok más egyéb « mindjárt elkezdemmel » együtt.

Aztán a « nemzetközi helyzet » úgy hozta, hogy más témám lett. A 2015 január (Charlie Hebdo elleni támadás) óta tartó terrortámadás-sorozat múlt pénteken elérte (remélhetőleg) csúcspontját, azóta szükségállapot van Franciországban, innen a blog címe. Muszáj erről írnom, hónapok óta ez az (egyik) monomániám, ráadásul most valósággá vált a paranoia, nagyon megvisel. Eleinte biztos csak erről fog szólni a blog, aztán később talán átalakul, még akár « kultúrblog » is lehet belőle.