2016. május 18., szerda

katedrális

A városban, ahol jelenleg élünk, a toronyházak és a halal (muzulmán) hentesek és fodrászatok közé szorulva található egy katedrális. Nem túl régi (18. század), nem túl érdekes, legalábbis ahhoz képest, hogy Franciaországban milyen építészeti különlegességeket lehet találni a 12-13. századból. Valaha ez lehetett a környék legmagasabb épülete, - a templomokat ugye tudatosan így építették -, ma eltörpül az őt körülvevő toronyházak mellett, akik kicsit lekezelően néznek le rá, vagy ellenkezőleg, védelmezve körülveszik ? Megítélés kérdése. A toronyházak lakosainak meghatározott része nem az a klasszikus templomjáró, és nem azért, mert ateisták. A templom előtti téren autósiskola van, pékség, meg halal hentes. Fiatalok ott gyűlnek össze, megbeszélni az élet dolgait. Egyszer lelőttek ott egy mali fiatalembert, állítólag drogügy volt. De ez a 3,5 év alatt, mióta itt lakunk, nem fordult elő többször, tehát nem mondhatnám, hogy mindennapos. Amikor még a piac ott volt a templomtéren, minden csütörtökön és vasárnap, akkor teljesen körbevette a templomot. Kicsit talán fojtogatóan is. Mivel a piac nagyrészét (a klasszikus élelmiszereket leszámítva, mint pl. hal, sajt), főleg arabok viszik, ezért a templom előtt vasárnaponként fejkendőket, imakönyveket is árultak, meg gyűjtöttek a helyi mecsetre (meglepetésemre nincs még, illetve csak egy közösségi hely van, amit bérelnek). Erről a piaci hangulatról írtam itt is. Amikor felmerült a piac átrendezése, akkor kérte a templom a várost, hogy a templom előtti tér maradjon üresen. A tűzoltókra hivatkoztak, hogy nem biztonságos, ha ennyire elállják a kijáratot, meg mondjuk ha vasárnap esküvő lenne, az is bonyolult így. Hova gyűlnek össze a vendégek ? És húsvétkor, amikor barkát szentel a pap a templom előtt, akkor is kell a hely. Volt nagy sértődés belőle, egy hétig sztájkolt is a piac (!), de aztán kapott másik területet, felújították a csarnokot is. Esküvőt mondjuk én ritkán láttam ebben a templomban, temetést viszont annál inkább. De itt láttam életemben előszőr a már említett húsvéti barkaszentelést, és hétvégén pünkösdi körmenetet Mária szoborral. Sosem laktam még ilyen közel templomhoz (a 8. emeleti lakásunkból pont rálátunk), a templomtorony harangja mindennapjaink része. Igazság szerint, én nem vagyok gyakorló vallásos. Ateista sem vagyok, saját magam kezdtem el Istent keresni, és itt Párizsban, a Katolikus Magyar Missziót elsősorban identitás-alapon kerestem fel. Az első pár évben be sem mentem az itteni templomba. Szerintem tavaly volt előszőr, hogy igen. És valószínűleg nem független ez a döntésem a terrortámadásoktól. Idén a húsvét szombati esti misére is elmentem, hirtelen döntés volt, hazafelé jöttem pont a Misszióból, ahova tévedésből mentem egy másik programra, és ha már ott voltam, maradtam misén. Jó döntés volt, szép a húsvéti szertartás, félhomály van, a gyertyák lángja világít csak eleinte, és szépek az énekek. Mikor este ideértem, úgy döntöttem, hogy meghallgatom ugyanazt franciául is. Az itteni katedrális előtt 4 géppisztolyos katona állt. Mikor bementem, a bejáratban elkezdtem kotorászni a táskámban, le akartam a telefonomat némítani. Bent, a szertartás alatt elgondolkoztam azon, hogy milyen simán bejöttem én az ajtón, a géppisztolyos katonák között, és ha történetesen a táskámban nem a telefonom után kotorászok... vagy látták rajtam, hogy jóember vagyok ? És azon is elgondolkodtam, hova jutott a világ, hogy egy fontos európai főváros határában géppisztolyos katonáknak kell védenie egy katolikus templomot a húsvéti szertartás alatt. « Párizs megér egy misét », mondta IV. Henrik és visszatért a katolikus hitre, 21 évvel Szent Bertalan Éjszakája után, amikor pár nap alatt alatt 10ezer embert gyilkoltak le Párizsban és más francia nagyvárosokban, korra, nemre való tekintet nélkül. Az volt eddig a legvéresebb terrortámadás Párizsban, amit felekezeti alapon hajtottak végre. (A holokausztól most nem beszélek, mert az nem egy éjszakai meglepetésszerű akció volt). És most, néhányszáz év után, az ország katonái a katedrális előtt vigyáznak a miséző hívekre. Nem a protestánsok bosszújától félnek. Bár, meglepően itt még protestáns templom is van. Ebben a városban nem sok védendő van terror témában, a szükségállapot nem annyira érződik, tavaly még csak a zsinagógát és a zsidó iskolát védték. Most már a húsvét is munkanap volt a katonáknak.
A templom meglepetésemre tele volt, a közönség nagyrésze fekete afrikai, de voltak köztük ázsiaiak, sőt indiai(nak látszó) emberek is. És a környék portugáljai. Meg nyilván néhány (fehér) francia is. Volt felnőtt keresztelés is. Én egy oszlop mögé ültem, úgysem megyek ki az ostyáért, és valahogy a gondolat, a géppisztolyos katonák... persze vigyáznak ránk. Mitől félek ? Jobban le tudtam győzni a félelmemet, mint decemberben a koncerten. Arra anyuék figyeltek fel, még itt voltak, Máté talán egy hetes volt, én meg gondoltam egyet, és lementem Ákossal anyuék után. A környékbeli oszlopokon hirdették a kórus konckertet, örültem, hogy a szüleim csinálnak valami saját programot. Goodspeel – szerű karácsonyi előadás volt, főleg fekete énekesekkel. Akkor nem voltak katonák. (Később, a karácsonyi misén már igen). Ákos nagyon örült, hogy ilyen « felnőttes programban » vesz részt, azóta is kéri időnként, hogy menjünk be a templomba. Mi a szünetben érkeztünk meg, büfé volt, anyuéknak vettem forralt bort, majd beültünk velük a sor közepére, meghallgatni a koncert maradékát. Örültem, hogy valami spontán élményem van, hogy bevállalok ilyet is. Aztán az első szám közben, belémnyilalt egy hír emléke : valamikor tavaly tavasszal elkaptak egy terroristát, aki katolikus templomokra akart támadni banlieuben, de saját magát lőtte meg a fegyverekkel (írtam már róla). Az akkori hír inkább groteszk volt, milyen béna egy terrorista, de számomra megdöbbentő volt a kiválasztott cél. Akkor hallottam először azt, hogy valaki Franciaországban katolikus templomokra támadna. Hát itt tartunk ? És ott a koncert közben, szinte lepörgött a film az agyamban, látták a plakátokat, tudják, hogy koncert van most, katonák nincsenek, milyen egyszerű is lenne... És szinte hallottam a levegőben a kiálltást : Alah Akbar !, és görcsölni kezdett a hátam. Mintha golyókat éreztem volna benne. Basszus, minek jöttem én ide ? És ráadásul idehoztam a 4,5 éves fiamat is, pedig már aludnia kéne. És a szüleim.. néztem őket, örömmel hallgatták a zenét. Szép volt a zene. A sor közepén ültünk, ciki lenne most innen kimászni, néztem körbe, hova bújhatnánk. Most ültünk be, kéretszkedjek máris ki ? Mit mondok anyuéknak ? Szinte vártam, hogy Ákos esetleg nyavajogni kezd, vagy pisilnie kell, és akkor lesz indokom kimenni, de nem, ő is élvezte a műsort. Akkor kiszámoltam gyorsan fejben, mennyi dal lehet még a repertoárban : egy óra van még az előadásból, ha minden dalt 5 perccel számolunk, az 12 dal, de vannak összekötő szövegek is, legyen inkább 10. És elkezdtem számolni magamban. Minden egyes dal végén felsóhajtás : már csak 7 van hátra, már csak 6, már csak 5. Így ültem végig a koncertet. És tapsoltam lelkesen. Ugyanaz a kétségbeejtő félelem, mint a tömegközlekedésen, még decemberben szintén. Enyhült már, azt gondolnám, de mégsem. Most már itt a jóidő, megyünk a parkokba, családostul, Máté nagyobb már, lehetőségem van, ha V. bevállalja, bemenni a városba, találkozni ismerősökkel, akár péntek este is. Ma már mindenhol el tudok képzelni támadást. Aztán küzdök magammal : fejezd be, hülyeség, így nem lehet élni ! És valóban nem. A szorongás permanens, próbálom háttérbe szorítani, hogy ne erről szóljon minden napom. Mert tavaly január után is azt gondoltuk, hogy vége, minél több idő telt el, annál inkább. Én mondjuk féltem akkor is, de egyre inkább a saját hülyeségemnek tünt a témán való agyalás. Aztá jött november. 10 hónap. Szeptember 13-án fellélegzek ? Most pénteken megint 13-a volt, általában nem vagyok babonás, de a legutóbbi péntek 13-a novemberben volt. Ezen is agyaltam egész este. Ez már tényleg az én hülyeségem. Lassan hozzászokok, mint egy háttérzajhoz. Mint a szirénához, meg a több, mint egy éve tartó munkálatokhoz. Ugyanis a szép kis betondzsungelünket szétverik, hogy új, modern betondzsungelt rakjanak a helyére. A tervek alapján nem látom, mennyivel lesz előrébb az életünk ettől az átalakítástól, de legalább jó sok időt, energiát és pénzt felemészt az önkormányzatnak. Ha nincs sziréna, vagy betontörő, akkor a környék legdominánsabb auditív élménye a templomtorony harangja (mint fent említettem már). Amikor ideköltöztünk, akkor többek között még a Marseillaise-t is játszotta a harangjáték. Ezen jókat nevettünk V.-vel, hisz a francia himnusz forradalmi dal, és a forradalom pont eléggé antiklerikális volt, több templomot is leromboltak akkoriban. Igen, a kereszténységtől való elfordulás nem a bevándorlással kezdődött itt, az « új lakosok » (amúgy többedik generációsok) csak a keletkezett űrt próbálják betölteni. A dal választása a templom részéről amúgy nem volt véletlen. Ennek a városnak nem sok híres halottja van, Rouget de Lisle, a Marseillaise írója közéjük tartozik. A sarki kereszteződésben áll a szobra, nagy lendülettel szavalja művét az elképzelt lelkes hallgatóságnak. 2014 nyarán, a legutóbbi foci VB idején Algéria csapata bejutott a nemtudomhányad döntőbe, ennek örömére hajnalig tartó ordítás, petárdázás volt itt a környéken, a kereszteződésben leállt a forgalom, és a lelkes ünneplő tömeg algériai zászlóval borította be a szobrot. Olyan szimbólikusnak tünt akkor, ironizáltam is magamban, ha ezt látná Marine Le Pen, a francia himnusz írója algériai zászlóval körbetekerve,- bár valószínűleg nem a himnusznak szólt a gesztus, bármilyen kézreeső szoborra rátekerték volna a zászlót. A most novemberi támadás után viszont teljesen tudatosan raktak egy hatalmas francia zászlót a szobor kezébe. Egész decemberben ott volt, le akartam fotózni, de ahogy lenni szokott, addig húztam a dolgot, amíg eltünt a zászló. Erről lemaradtam, csak az emlékeimben él.

Rouget de Lisle mára zászlótlanul áll megint a kereszteződésben, idén foci EB-t rendez Franciaország,- a szükségállapotot minimum a bajnokság végéig fenntartják,- meglátjuk, lesz-e indok megint zászlót rakni a kezébe. Története furcsán összeér a helyi katedráliséval, bár elvileg nagyon más irányból jöttek, - most mind a ketten valami tünedező régi világ örzőiként állnak a betonrengeteg közepén. Egyenlőre emelt fejjel. A furcsa az, hogy mintha drukkolnék nekik, pedig eredetileg kevesebb közöm van hozzájuk, mint az új lakosok identitáskereséséhez. Néha figyelmeztetnem kell magam : bevándorló lennék én is. Méghozzá elsőgenerációs.
Rouget de Lisle szobra zászlótlanul