Csárli lettem 3

Az előző folytatásaként a csárlis témába vágó utolsó facebook kommentemet külön kiemelem. Egy párizsi parkról szól, amit mindig is szerettem, ahol többször voltam családdal, gyerekekkel is. Furcsa látni a tavaly év elei (2015 január 31) hangulatot, terrorveszély, sokk, bár már múló emléként, inkább merengés az életről, párizsi hangulatjelentés. Akkor még nem volt a terrorveszély « történelmi jelentőségű », messze voltunk még 130 péntek esti bulizó civil legyilkolásától, és attól, hogy a családi programként párizsi parkba járást egyfajta lesekedő veszélyként, szünni nem akaró szorongásként, protestálásként, « csakazértis » extrémsportként éljem meg. Vajon lesz ez egyszer másképp ? Csökkenni fog a szorongás ?

« parc Butte Chaumont

(szerintem ezt lesz az utolsó írásom a témában)

A Butte Chaumont egy elég nagy park Párizs északi részén, nem rossz környéken, kis emelkedőn, ha jól tudom egy régi kőbánya sajátos feldolgozása a város részéről, műbarlanggal, művízeséssel, műpatakokkal és egy "műhegyet" körülvevő tóval. Még amikor először voltam Vincénél Párizsban, megismerkedésünk után nem sokkal, lángoló szerelemben, akkor voltam itt először. Itt készült a "csókos fotónk", amit a főiskolai video-feladat borítójára is felhasználtam. Később a gyerekekkel, akikre bébiszitterként vigyáztam, Eliottal, Anaissal és Hectorral is voltam itt többször, a közelben laktak. Majd Ákoskával is eljöttünk ide, bár messze van tőlünk, de szeretjük ezt a helyet. Még a giccseit is szeretem. A betonból faragott "fatörzs-imitáció" korlátokat, a kacsákat a tóban. Van itt egy nagy homokozó (ez ritka Párizsban!), több játszótér, még hinta is, nagy, kétszemélyes, szembeülős, igaz, fizetni kell érte, ezen eléggé ki akadtunk Eliottal. Van körhinta, étterem, fent a "hegyen" egy pici kilátó és -felirata szerint- a város legrégebbi guignolja, azaz marionettszinháza. Még működik. Egyszer láttam a tavon egy land-art műalkotást, rózsaszín körök úsztak rajta tavirózsaként, ha jól emlékszem. (Biztos, hogy land art volt, nem csak kreatív szemetelés, ki volt írva a művésznő neve). És az egyik Zene Ünnepén itt hallgattunk valami jó kis koncertet a gyerekekkel. Nyáron Eliotték félmeztelenül játszottak a patakban, a többi gyerekkel együtt, homokozójátékokat, nagy faleveleket úsztattak hajó gyanánt. Ákos is biztos élvezné ezt a játékot!

Párizsban sok a park, mindegyiket zárják éjszakára és a legtöbbjük ingyenes. Itt hosszú ebédszünetek vannak, tavasztól őszig ebédidőben kirajzanak a dolgozó emberek piknikezni a parkokban. A Butte Chaumontban is mindig sokan vannak, fiatalok csoportban ülve, családok, sportolók.

Ide jártak edzeni a srácok is. A rendőrség és a titkosszolgálat "group Butte Choumont"-ként jegyzi őket. Olyan furcsa volt hallanom ezt a szót a gyilkosságok kapcsán. Összekapcsolni a mostani eseményeket mindazzal, amit nekem ez a park jelent. Nem tudtam kiverni a fejemből: talán láttam őket én is? (időben egyébként ez nem stimmel)

Ezek a fiatalok itt élnek közöttünk. Elfutnak mellettünk, amikor a parkban sétálunk a gyerekünkkel. Mögöttünk állnak sorban a pékségnél, mellénk ülnek az RER-en. Vagy inkább én élek közöttük? Amióta Choisy le Roiba költöztünk, egyre többször érzem ezt. Nap mint nap megyek el fiatalok ilyen csoportja mellett, hangosan nevetgélnek, reppelgetnek, "furcsa szagú" cigit szívnak, köpködnek a földre, időnként unalmukban felgyújtják a kukát. Ítéljem meg őket? Lehet, hogy egyesek szemében én is ilyen voltam koncertekre játó tinirockercsajsziként. Megfagyott, mozdíthatatlan életük van többgenerációs bevándorlógyerekként, már a továbbtanulásnál elcsúszhat a jó munka és normál élet reménye. Dühösek a társadalomra, egymást hergelik bele ebbe a dühbe. Így alakul ki az identitásuk. Jogosan haragszanak? Olyan egyszerű mondani, hogy az ő felelősségük találni maguknak normális elfoglaltságot, életcélt. Aztán ha meg találnak, az még ijesztőbb. Pedig ha bekerülnek valami piti bűncselekménnyel a börtönbe, ott automatikusan a saját közegükbe tömörülnek, nem tehetnek mást a túlélésért. És ha van közöttük egy, aki hittérítő módjára nyomja a Nagy Igazságot, akkor megvan az újabb szállítmány a Közel Keletre. És megvan az Életcél, az instant menyország, valamint a bosszú lehetősége a társadalom felé, aki eddig észre sem vette őket. Kalasnyikovval a kezében komolyabban vehető bárki. De vannak állítólag olyanok is, akik nem a szociálisan elkallódott kisebbségi közegből jönnek, hanem unatkozó középosztálybeli "áttértek", akiknek izgibb dzsihádosdit játszani, mint szívni az egyetemen. Akik imádják a lövöldözős videojátékokat, és örülnek a lehetőségnek, hogy lehet végre élőben is Mortal Combatot játszani. Vagy nem tudom, mi motiválja ezeket a fiatalokat, de ők nyomasztóbbak a szememben. Ez az igazi nyugati értékrendválság. Valószínűleg kevesebben vannak, mint az előbbiek, én továbbra is szociális jelenségnek érzem a "dzsihádosdit". És talán tényleg van olyan is, akit vallási meggyőződés vezérel.

Mi meg, a "normálisak", most nagyon gondolkozunk, hogy mit tehetnénk, legalábbis rábízzuk a kormányra, hogy nagyon gondolkozzon, törvényi, biztonsági, nevelési újításokat várunk. Közben éljük tovább az életünket, dolgozni járunk, a gyerekünket elvisszük a "liberté, egalité, fraternité"-től hangos állami iskolába, aztán amikor olyan korba ér, hogy már számítanak az eredményei a továbbtanulásnál, átíratjuk a katolikus magániskolába. Vagy jobb környékre költözünk. És megvesszük a kedvenc újságainkat, és időnként étterembe megyünk, meg a szép parkokba családostul. És ott élvezzük a napsütést, a fiatalok gitározását, a gyerekek kergetőzését. Élvezzük, hogy sokan vagyunk, sokfélék. Van aki tajcsizik, vagy olvas, csókolózik, turisták fényképezőgéppel mennek fel a kilátóba, amott külvárosi barnabőrű fiatalok edzenek. Sportolók. Reméljük tényleg azok. Reméljük. Nem tehetünk mást. »

Csárli lettem 2

A tavaly januári események meglendítették a facebook aktivitásomat, mint említettem már. Kiraktam ide a blogomra is néhányat, mert a maguk spontán vélemény-nyilvánításában jónak találom őket. Miért is írok ennyit ? FB-re, vagy bárhova ? (Egyébként máshova is írok, csak azok még kiforratlan projektek, vagy túlságosan mélylélektan...). Igazából már több, mint 10 éve írok rendszeresen, ha máshova nem, egy kis füzetbe, ami mindig velem van. Mostanában kezd « fejemre nőni » az íráskényszer, a grafománia. De egyben úgy érzem, jót tesz, tisztul az ég.

Tavalyi « csárlis aktivitásom » egyfajta látlelete a lelkiállapotomnak. Mind általában minden, amit írok, bármiről. De megjelenik bennük az akkori animátori munkám, a lakókörnyezet, a visszajelzések és a neten talált idegesítő dolgok is.

2015 január 9-ei az FB bejegyzésem (az a durva, hogy utólag rájöttem, ezt a két támadás között írtam - a Charlie Hebdot már megtámadták, de a terroristák még menekülésben voltak, és az íráshoz képest másnap történt a túszszedés a kóser zsidó boltban, újabb 4 áldozattal. Származási alapon.) :

« Folytatom, mert muszáj...

(és ez még egy darabig szerintem így lesz, aki unja már a témát, az ugorja át)

Tegnap szinte egész éjszaka a magyar és francia netet böngésztem, hogy választ kapjak a kérdésemre, amit még csak fel sem tudtam tenni. Máskor is csináltam már ilyet, de most "komoly külső indok" van rá, nem kívántam én ezt, nyilván senki sem. Így viszont volt mire hivatkoznom a mai fáradságom, zavartságom, és az ebből kifolyólag szétcsúszott, elszervezett napom miatt. (Igen, anyu, megint.) Holnap ezt már nem lehet így folytatni!

Elkeserítettek azok az emberi reakciók, amiket a magyar (és sajnos néha a francia) neten találtam a kommentek között. A "zavarjunk ki minden muzulmánt Európából" és a "semmit sem tisztelő ultrabalos provokátorok most jól beletenyereltek a kakiba" skálán mozgott a mutató, és még egy fiatal anya személyében rátaláltam a (számomra) első magyarul tudó dzsihádistára is, hurrá! (Azért jó lenne, ha másban is ilyen gyorsan követnénk a nyugatot, ha már muszáj). Az a baj, hogy ilyenkor, komoly görcsöt érzek arra, hogy mindenre válaszoljak, mindenhova regisztráljak, de aztán nem teszem, csak dühöngök magamban. A Charlie Hebdo egyébként eddig nem volt jelen az életemben, és de jó lett volna, ha ez így is marad. Vince inkább a szintén balos, szatírikus, de szerinte szinvonalasabb Canard olvassa, ami viszont nekem túl nehéz, nem értem a szóvicceit. Tegnap este megvettem a Charlie karácsonyi különszámát a "Kisjézus valódi történetéről", nem azért mert annyira érdekelt, vagy szórakoztatónak gondoltam, hanem úgy éreztem, le kell tennem valahogy a voksomat. Amúgy belelapoztam már, nem tűnik annyira durvának, mint amit a borító igér, Jézus egy alternatív történetét adják elő, amit állítólag apokrif iratokból szedtek. Tegnapelőtt még eszembe sem jutott volna ezt az újságot megvenni, sőt, talán én is azt mondtam volna, hogy ez felesleges provokáció, tahóság. Most ezek a limitet nem ismerő (vagy azt nagyon máshova helyező) karikaturisták a nyugati civilizációt védő sajtószabadságharcosokká váltak az események tükrében. Azzal a kérdéssel még egyetértenék (vagy legalábbis lehet vitatkozni róla), hogy "miért kell más emberek hitét piszkálni", azzal viszont már nem, hogy "miért kell az oroszlán bajszát húzogatni"? Ez nekem nagyon hasonlít ahhoz, hogy miért mászkál egy fiatal lány miniszoknyában este az utcán, vagy mondjuk miért alszik el valaki részegen a 6-os éjszaka villamoson? Keressük meg, mit hibázott az áldozat, és ezzel majdhogynem felmentjük a tetteseket. Ha így és így és így viselkedsz, akkor ne csodálkozz, hogy megerőszakolnak, kirabolnak, vagy agyonlőnek a fundamentalisták. De, csodálkozz! Vagy legalábbis protestálj! Ha már nem is csodálkozunk ezen, akkor vége a világnak.

Én is hallottam már olyan viccet, amitől a hajam égnek állt, amitől dühös lettem, és legszivesebben belerúgtam volna abba, aki kitalálta. Vicceltek már előttem fogyatékos gyerekekkel, elvetélt kismamákkal, holokauszttal, megerőszakolt nőkkel. Lehet, és időnként kell is tiltakozni. Lehet demonstrálni a szerkeztőségnél, bojkottot hirdetni az újságra, lehet akár bíróságra is menni (Franciaországban is vannak sajtóperek), meg lehet Istenre bízni az igazságszolgáltatást. Lehet embernek maradni. Igen, tudom, néha nehezebb. Egyébként a 12 emberből 5 volt karikaturista, a többiek egyéb dolgozói voltak az újságnak (korrektor, pszichológus, közgazdász), vagy épp arra jártak (pl. egy karbantartó), meg a rendőrök, akiknek az a munkájuk, hogy az embereket védjék. Az áldozatok közül legalább kettőnek gyanúsan nehezen keresztelhető neve van. Akkor hogy is van ez? "Öld meg mindet, Isten majd kiválogatja?"

Ma reggel, miután késve elvittem Ákost az oviba, elmentem az orvoshoz (a "specialistámhoz"), aki egy órát késett. Ő is rendszeresen csinálja ezt, de ma ő is hivatkozhatott a felbolydult városra. Odafele menet keresztül kellett mennem a piacon. Csütörtökön és vasárnap van piac, hangos, zajos, utána két napig szedik a szemetet, mire kész vannak vele, újból piac lesz. Nemrég újították fel a fedett részt, az a "hagyományos" piac, az azon kívül eső (azaz szabadtéri) terület, a templomtól kezdődve több háztömbön keresztül, gyakorlatilag magrebán piac (ezt így nem is mondják magyarul szerintem). Minden ugyanolyan volt, mint máskor, a templom lépcsőjén a kolduló román cigányasszony "salem alejkummal" köszön, de engem nem téveszt meg, mellette pár lépésre a hosszú fehér lepelbe öltözött szakállas férfi a Choisy mecsetre gyűjt. Nem igazán konkurenciái egymásnak. A fejkendős asszonyok könyékig elmerülnek az olcsó fehérneműk között, a következő pulton már vastag aranyláncok sorakoznak, majd valaki lelkes előadással gyanúsan olcsó parfümöket árul. "Önöró, önöró, önöró, önöró" (1 euro), a mandarin, a banán, stb. kilója, ezt olyan hangsúllyal tudják mondani, mint senki más. Minden olyan volt ma is, mint máskor, csak én éreztem furcsábban magam, nehéz szívvel kerülgettem az embereket.

Vannak kellemetlen gondolataim, amik ellentmondanak az elvileg nyitott és toleráns személyiségemnek, küzdök velük amióta kiköltöztünk Párizsból Choisyba. Ma pedig meghatványozódtak ezek a gondolatok. Itt nem volt tüntetés, mint ország- (sőt világ) szerte rengeteg helyen, senkit sem láttam "Je suis Charlie" kitűzővel. Persze miért követelek én véleménynyilvánítást ezektől az emberektől, őket is nagyon megzavarhatta ez az egész, miközben nyilván a Charlie Hebdot is idegesítőnek tartották. Nem vártam ma a munkát, a gyásznap miatt biztos szóba kerül ez az egész a suliban, és nekem nincs kedvem 6-7 éves gyerekekkel erről beszélgetni, akik közül nem akarom megtippelni hány százalék nem eszik sonkát, csak pulykasonkát (vallásról nem beszélünk az iskolában, ugyebár, tilos). Márpedig az ebédlőben 12-kor egy perces néma csend kell, hogy legyen. Lett is, lejöttek a tanítók, talán az ő respektjük miatt, vagy mert a gyerekek azért érezték, hogy itt most valami komoly dolog van, olyan csönd volt, amilyet én més sosem tapasztaltam menzán. Kint esett, az udvaron nem igazán tudtak játszani a gyerekek, a könyvtár is zárva volt, nem tudom miért, ez már csak egy ilyen nap. Én nem voltam igazán jelen, örültem, hogy nem kerül elő a téma sem a gyerekeknél, sem a kollégáknál, aztán egyszer mégis megkérdezte tőlem egy kislány (akiről tudom, hogy nem ünnepli a karácsonyt, mert beszélgettünk már róla), hogy "miért vagyok ilyen szomorú, a meghalt emberek miatt"? Igen, ez szomorú, -válaszoltam neki, - de fáradt is vagyok. Majd megkérdezte, hogy nekem is halt meg valaki a családomból? Ez a 6 éves gyerek olyan érdekesen összerakta a fejében a történetet, hogy vagyok én, aki ünnepli a karácsonyt, meg ő, aki nem, és akkor nekem tegnap valakim meghallhatott. Ez azért így furcsa volt. Aztán mondott egy még meglepőbbet: az apukájáért aggódott, hogy lelövik, mert Párizsban dolgozik. Megkérdeztem, hogy mit csinál az apukája? Azt hittem, rendőr, de nem: pincér. Később gondolkoztam ezen a dolgon, akkor a kislánynak mégis inkább gonoszra (akik az apukáját lelőhetik) és nem gonoszra oszlik a világ, nem pedig karácsonyozókra és nem karácsonyozókra. Ez valahol megnyugtató, de milyen trauma ez ennek a gyereknek? És hány ilyen gyerek van ma Franciaországban?

Ákos holnap elvileg ment volna az oviscsoporttal Párizsba, az Aquarium Tropicariumba. Ez lett volna az első kirándulása, amióta ovis. Még nem beszéltem az óvónővel (reggel nem volt időm), de valószínűleg elmarad a program, állítólag minden ilyen gyerekprogramot bizonytalan időre elnapoltak Párizsban és a környékén. Az év fiam més csak 3 éves, könnyű neki elmondani, hogy most nem néznek mégsem halacskákat, majd később. Nem kell belemenni mélyebb magyarázatokba.

Ezt most megúsztam. Ismét. »

Egy másik írás, 2015 január 15-én :

« Ma az ebédlőben egy kisfiú a vasárnapi menetről beszélt, meg hogy "megölték Charlie Hebdot" (mintha egy ember lenne, mondjuk egy vadnyugati hős...), egy másik pedig válaszolt neki, hogy inzultálta a muzulmánokat. Akkor leállítottam ezt a diskurzust, hogy "most ebédelünk", később a válaszoló gyereknek próbáltam elmagyarázni, hogy a 17 áldozat közül nem volt mind karikatúrista és különben sem ölünk meg valakit, akármennyire is haragszunk rá. Bólogatott, de nagyon meg akart tőlem szabadulni. Kisegítő osztályba jár, azt hiszem, török (biztos, hogy nem észak-afrikai, már ránézésre sem). A másik iskolában pedig egy kislány turbános embert rajzolt, mert ezt látta a tévében. Gyorsan ráraktam egy másik papírt a rajzára, "rajzolj inkább egy szivárványt".

Tegnap a creteili prefektúra megállójában álltunk (végre azért eljutottunk oda is), és Ákos elkezdte skandálni: Charlie, Charlie. Meglepődtem, vasárnap óta nem nagyon beszéltünk erről, akkor hallotta a rigmust. A megállóban szinte csak tőlünk különböző árnyalatú emberek voltak. Mondtam a fiamnak, hogy most már ennek vége, nem kell kiabálni, de közben elég hülyén éreztem magam. Végülis mi vittük el vasárnap, ott az volt a természetes, hogy ezt kiabáljuk (mi Vincével mondjuk nem, de elég sok ember igen), most meg rászólok, hogy ne kiabáljon. Mit ért ebből egy három éves gyerek? És nekem mi bajom van? Félek? Vagy nem akarom, hogy a körülöttem lévők azt gondolják, hogy én azt gondolom, hogy.. Ma egyébként rákérdezett, hogy mikor mennek halacskákat nézni? Azt hittem, már elfelejtette.

Vincét megkéreztem, vett-e Charlie Hebdot (történelmi emléknek szánom), azt mondta, egyik újságosnál sem lehetett már kapni. Elkapkodták.

Majd csak elmúlik... »

Itt pedig 2015 január 27-én osztottam meg egy cikket, minden bizonnyal valamilyen ISIS szörnyűségről : emberek lefejezése, élve elégetése, más vallásuak kiírtása, nők szexrabszolgaságban tartása, stb.,- kreatív ötlettáruk van a megdöbbentően embertelen kegyetlenségekből. Ami megdöbbent így visszaolvasva, hogy már akkor is milyen apokaliptikus látomásaim voltak. A tavaly novemberi támadás óta azonban sajnos ijeszően realizálhatóak ezek a látomások.

« Elnézést, ezt most muszáj megosztanom...

Főleg azoknak, akik szerint csupán marginális kérdés, hogy a szélsőliberális franciák felhúzták a szélsőmuzulmán francia kisebbséget. Akik szerint, ha nem rajzolgatunk hülyeségeket, védve vagyunk.

Egy fél éjszakát eltöltöttem, -én mazochista a neten az ISIS-sel, eddig nem nagyon tudtam, hogy miről is van szó, legyen ez az én naivságom, és egyre mélyebb poklot találtam. Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy ez nincs, egyszerűen nem kattintok oda, és akkor nem létezik. Vagy gyártani az összeesküvés elméletet a "tudjukkikről", akik ezt az egészet szervezik, hogy keverjék a szart, hogy egymásnak ugrasszák az embereket. De nem megy. Én csak a humanitárius katasztrófát látom benne. Hogy még mindig, megint és ismét itt tart a világ, amikor már azt hisszük, hogy ilyen nincs, és van, mégis van, igazából mindig is volt, csak időnként nem vesszük észre, mert muszáj néha nem oda néznünk.

Nekem most egy kicsit az élettől is elment a kedvem.

És nem értem, hogy "odafönt" ilyenkor mi történik...

"Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég.

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség." Márai »

És a végére egy tavaly augusztus 25-ei FB bejegyzés, a kézzel fogható terrorveszélyről és a « véletlenül megúszott » támadásokról. Azóta kiderült, a novemberi támadás szervezői benne voltak ezekben is.

« Az utóbbi félévben az "allerte vigipirate" (legmagasabb fokú terrorveszély) kellemességeit élvezve min. két olyan eset is szembejött velünk, ahol a véletlen és a terroristák bénázása miatt nem történt tömeghalál. A villejuifi templomok hívei azért úszták meg, mert a terrorista a lábába lőtt gyakorlás közben (?), most meg épp nyaraló GI-Joek voltak az Amsterdam-Párizs TGV-n.

Tegnap értünk vissza a magyarországi nyaralásból, eddig elkerült a hír, ma véletlenül fogtam ki a tévében, már utálom a híreket!

Most érezzük magunkat biztonságban? Mégis miről szól a titkosszolgálat, ha egy "már megfigyelés alatt álló", dzsihádista reklámokat posztolgató (éljen az internet modern világa!) fickó simán felszáll fegyverrel tömött hátizsákkal a TGV-re?

Ha az összeesküvés elméletek híve lennék, azt mondanám, hogy ezt direkt hagyják, sőt generálják, félelemkeltés, káosz, terelés, a vallásháború előkészítése. De nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, ezért csak azt mondhatom, remélem legközelebb is szerencsénk lesz, vagy egy kicsit hatékonyabbá teszik a hírszerzést. »

Csárli lettem

Húsvétkor íllik megváltós posztot írni, és én nem akarom azt mondani, hogy nem vagyok hívő. Mondjuk sajátos a vallásgyakorlásom. És nagy szükségem lenne az ilyenkor esedékes újjászületésre is.

Most mégis egy január óta csúszó posztot írok meg.Az egy éves évfordulóra gondoltam írni erről, anno a facebookon is nagy aktivitásom lett, kijött belőlem az « őszíntén megírom » attitűd. Mondhatni lejárt téma ez már, de mégsem. A blog címe is aktuális még, újabb három hónapig meghosszabbították a szükségállapotot Franciaországban, nem tudom mikor, talán májusban jár le. És azt sem tudom, hányszor lehet még meghosszabítani. Távolodik a sokk, a « normális » embereknek csak ritkán jut eszébe. Csak én ragadtam volna bele ebbe ? Valami hajt, hogy megírjam még mindazt, ami « terror-témában » bennem van. Az igazság az, hogy hosszú listát írtam már arról, mit akarok megírni még itt, de mire megírnám, már rárakódik három új réteg. És mindig attól félek, hogy a valóság is « rá fog rakódni », egy újabb támadás formájában. Persze folyton vannak újabb támadások, csak nem Európában épp, de aki olyan szemmel figyeli a híreket, az mindenhol terrort lát. Vajon mindig így volt ez ? Zavar, hogy nem írok, mikor annyira szeretnék írni, olyan vergődés ez, de közben van indokom, kisbabás anya vagyok, tele feladatokkal, magyarországi viszonyok között túl sokkal is : hivatali beadványok, rohangászás az állami pénz után, munka után, félek, kicsúszok az időből, mint ahogy ezt már előzőleg megírtam, és van még egy gyerekem, családom is. Olyan bonyolult ez ? Igen, nekem annak tűnik, szétesnek a napjaim, és mindennap a feszítő érzés csak : írnom KÉNE. De a fő gond szerintem a netfüggőség, ha bekapcsolom a gépet, elveszek az emailjeim és az FB posztok között, halmozom a kinyitott oldalakat, « még ezt a linket megnyitom, és befejezem a témát », kattintás-erdő, már magam sem tudom követni, nem tudom, mi volt a kiindulási pont, mit akartam megnézni. És egyre messzebbre kerül az eredeti cél, hogy írjak a blogra a « következő kijelölt témáról ». Mire megírnám, a nagyszerű gondolatok, -amik gyakran pörögnek az agyamban (időt, energiát nem kímélve),- elillanak, megváltoznak. Pedig milyen jó lett volna leírni. Elmesélni, hogy lettem Csárli tavaly januárban, sok ezer emberrel együtt, hogy lett szimbólummá egy általam előtte nem ismert, amúgy nem túl szinvonalas provokatív vicclap, hogy lettem része annak a tömegnek, aki - szerintem érdemtelenül- piedesztálra emelte megölt újságíróit a nyugati szabadságot éltetve. Hogyan vonultam a családdal a « Köztársasági Menetben » évszázados tömegrekord részeként. (Bár erről írtam már régebben FB-n.) És hogyan jöttem rá a hónapok során, a nehéz környéken élve, dolgozva, hogy ez a nagy csárlizás mást jelent az itt élő muzulmánoknak, mint amit én gondoltam eredetileg. Megingás nélkül voltam eleinte Csárli, számomra egyértelmű volt, hogy ez a terror elleni protestálás, mert a terrorizmus zsarolás, és nem engedhetünk a zsarolásnak, mert akkor vesztettünk. És komoly identitássá növesztettem a csárlizást, hozzászóltam mindenhol, ahol tudtam a neten, blogokban, nyomtam a « nagyon véleményemet », örültem a kompetenciámnak, én Franciaországban élek, Párizs mellett, majdnem személyesen vagyok érintve, legalábbis ez előadható, a vitapartner meg lenyomható vele. Érveim erősebbé lettek, érdekes lettem az online vitában. « Én megmondom, hogy volt, elmesélem ». Dühített, ha valaki « nemcsárli », nem fogadtam el ezt a véleményt. Mint ahogy később identitássá vált a terrortól való rettegés is. És ha ezt összeadjuk az Európát mostanában erősen sokkoló menekültválsággal, könnyen összerakhatunk egy a világ eliszlámosodását sugalló apokaliptikus víziót. Vagy pont ellenkezőleg, Európa fasizálódását.

Nem jöttem ki ebből azóta sem, bár már egyre furcsább, mint aki elcsúszott pár évet a divatban, zenében, magára tetoválta a véleményét, már sajnálja kicsit, de drága lenne leszedetni, így beleragadt ebbe a korszakba. Ragaszkodik hozzá. Pedig a többiek már lapoztak. Engem meg mégiscsak legyőztek a terroristák ? De a szorongásom kézzel fogható, valóságos, amikor benne vagyok, nincs erősebb, csak időnként kívülről ránézve fogom fel, miről szól az, amikor a többiek szólnak : « Ne agyalj már ezen ! » (Bár akinek valaha volt kényszergondolata, az tudja, hogy ez a mondat kb. olyan, mintha azt mondanád a féllábúnak : « Ne vacakolj már azzal a mankóval, dobd el, aztán gyere, szaladjunk egyet a parkban ! »)

Furcsa volt, amikor rájöttem, hogy az itteni muzulmánok (egy része) a nagy csárlizást a hitük, azaz legmélyebb identitásuk elleni támadásnak élték meg. Itt valójában szociális kérdésről van szó. Mi Csárlik, jódolgunkban csárlizunk, röhögünk blaszfémikus karikatúrákon, te pedig ne sértődj meg, értsd már meg, itt szekularizáció van már vagy 200 éve, sokat küzdöttünk ezért az Egyházzal, de győztünk, itt ez belefér a szólásszabadságba, ha nem tetszik ne olvasd, ez neked is a szabadságod, mint a mecsetbe járás, örülj, hogy itt lehetsz, legyél francia, ha már elvileg az vagy, ha már itt születhettél, demokratikus jogaid vannak. Fedezd fel, mit jelent franciának lenni : liberté, egalité, fraternité. Integrálódjááá mááá ! És határolódj el, nagyon gyorsan, nagyon hangosan és látványosan, te legyél a legnagyobb Csárli az első sorban. Mert francia vagy. Mellesleg muzulmán, de az utóbbi nem írhatja felül az előbbit. Fogd fel, harmadik generációsként már ideje lenne, itt a vallás és az állam már rég szétvált, tudod ezt társadalmi fejlődésnek hívják, szekularizációnak meg pluralizmusnak. Ugye tudod te is, hogy francia vagy ? Milyen diszkriminációról beszélsz ? Milyen szegregációról ? Nem, én még sosem kerestem « Ahmedként » állást, lakást, de tényleg azt hiszed, hogy ezért csapják az orrodra a telefont ? Másnak is nehéz munkát találnia, krízis van. Ne fogj mindent erre ! Lehetőséged van neked is továbbtanulni. Nem, én nem külvárosi iskolába jártam, de az állam sokat költ az ilyen környékekre, ne mond, hogy nem kaptál megfelelő szintű alapokat. Mit akarsz még ? Nem kaphat mindenki akkor szabadságot, amikor szeretne. A ramadan egy hónapig tart, szerinted mit kéne csinálnia a munkaadódnak ? Örülj, hogy van munkád. Akkor ezek szerint mégiscsak találtál, nem ? Az iskolai menzát az önkormányzat fizeti, vagy van pénzük disznóhús mentes kajára, vagy nincs. Az én gyerekem sem azt eszi mindig, amit szeretne. Nem érted Csárli karikatúráit, az a baj, nem ismered a szarkazmust. Egyébként meg nem is láttad ezeket a rajzokat, amíg az orrod alá nem nyomták a neten. Nem tudom pontosan, mi történt az algériai háborúban, de nem élhetünk mindig történelmi sérelmek között. Ne gyere a zsidókkal, az más. Izléstelen, hogy eltanultad a fasisztáktól a zsidózást. Ők téged is feketelistára raknának. Nem érdekel Izrael, nem abban az országban élünk. Mondom még egyszer : francia vagy, akárcsak én. Ebből indulj ki.

A saját környékünkön én nem voltam hangosan Csárli, aztán furcsán is éreztem magam, mintha titkolnám a saját véleményem. Féltem ? Vagy csak tekintettel akartam lenni a többiekre ? Ákosra is rászoltam a buszmegállóban, hogy ne csárlizzon, pedig pár nappal előtte az apja nyakában ült a tömegben, és lelkesen kiabálta a többiekkel : Csárli, liberté ! Akkor még csak három éves volt. Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy ez a szöveg később már nem érvényes.

A novemberi terrortámadás aztán más minőségbe helyezte az egészet. Míg a Charlie Hebdo szerkeztőségét megtámadó terroristák tetteiben,- most így utólag morbid erről beszélni-, de volt valami « emberi », valami megmagyarázható, vallási sérelem, ők nem akartak nőket ölni (azért sikerült), magyarázkodtak a túszoknak, addig a novemberiek hidegvérű gyilkológépek voltak, bedrogozva, ahol az egyetlen cél a minél több véráldozat volt. A novemberi már inkább háborús tett volt, egy kívülről szervezett, ellenséges állam által irányított, hátországi civilek ellen irányuló támadás. Az külön szomorú, hogy katonákat belülről toboroztak hozzá. A szociális düh kitermelt már néhány ilyen renegát állampolgárt. Fogjunk rá mindent az iszlámra ? Én is hagyom magam néha belehúzni ebbe a csapdába. Pas d'amalgame. De azért kirázott a hideg, amikor minden különbözősége ellenére felismertem a kapcsolatot a két párizsi támadás között : Aki ismeri a várost tudja, azokban a kerületekben lövöldöztek novemberben, ahol a Menet vonult tavaly januárban. 10.-11. kerület, a Bastille és a République tér között. A januári vonuláskor az utat szegélyező üzletek, kávézók közül jónáhányan kiírták magukra a híres mondatot : « Je suis Charlie ». Többek között a rockclub is, ennek a fotója körbement a neten. Íme az internet ereje, életeket dönthet el ! Nem a « bálványimádó metálnak » szólt tehát a támadás, hanem a Csárliknak. Akik péntek esténként ellepik Párizst, kávézókba ülnek, koncertekre mennek, buliznak. A Csárlik lettek megbüntetve szimbólikusan. Talán volt is átfedés a kettő között : Lehet, hogy van olyan novemberi áldozat, aki januárban ott volt a Meneten. Ahogy mi is családostul. Akkor eszembe jutott, nem a vesztünkbe rohanunk-e azzal, hogy elmegyünk egy ilyen tömegrendezvényre, de V. megnyugtatott, itt annyi rendőr lesz, mint még soha. És valóban, nyugi volt és béke. Majd 10 hónap után egy szimpla péntek este... A stadionba nem jutottak be. Ez egy kicsit megnyugtató a nyáron esedékes foci EB miatt, amit itt rendeznek, és sok év után végre Magyarország csapata is kijutott rá. De sajnos egy ilyen esemény-sorozat nagyon sok « stadionon kívüli » lehetőséget is tartogat magában. Arról nem is beszélve, hogy hány szimpla péntek este lesz még addig. Vagy utána. A gépfegyveres katonák nem állhatnak oda minden épület elé, minden park minden szegletébe. Nem szabadna erre gondolnom. Mindeközben a külvárosban az 5 éves Ahmed nem szeret oviba járni, mert kiabálnak az animátorok, és az ő anyukája nem kisérheti el a csoportot a kirándulásra fejkendőben. Pedig háztartásbeli.

UPDATE : Mire megírtam ezt, addigra Brüsszelben is volt egy terrortámadás. Jobban szeretnék szimplán csak mániákus lenni, mint Cassandra. Emiatt nem is azt a képet rakom be ide, amit eredetileg akartam, hanem egy másikat. Ez egy karikatúra, amit nem sokkal a brüsszeli támadások után csináltak. « Tudnának egy kis helyet adni ? »

Azt hallottam, ez a pszichológiai hadviselés része, hogy van egy-két hónap nyugi, azt hisszük vége, elmúlik, csak a « mániákusok » beszélnek még róla, akik beleragadtak a témába, vagy akiket érintett és meghalt valakijük, vagy megsérültek, aztán egyszer csak BUMM !, és újból ez a téma mindenütt, és újból felgyülemlik a félelem. Újból egy helyszín, ahol rosszul fogjuk érezni magunkat egy darabig. Repülőtér. Ha már a repülőre nem jutnak fel. Találtam egy szép (és egyben riasztó) cikket erről: http://lemon.hu/2015/12/27/a-jordan-kiralyno-a-terroristaknal-van-a-vilag-leghatasosabb-tomegpusztito-fegyvere-a-lelki-terror-a-felelemkeltes/