Nehezen írok, fogadalmam ellenére nem
írok annyit, amennyit kéne, inkább a facebookon idegesítem magam,
meg a hétköznapi nyomasztásban telnek a napjaim, menekülök a
hírek elől, illetve mégsem, mert azért minden reggel meg kell
nézni, hogy éjszaka történt-e valami. Mert bizony most abban
élünk, hogy nem tudjuk mi lesz, mennyire lesz, mikor lesz,
folytatódik-e, durvább lesz-e, vagy csak elmúlik majd, telnek a
hónapok, fokozatosan enyhül a nyomás, a szigor, aztán egyszer
csak... nem, ne is beszéljünk erről ! Január 7-e óta annyi
minden történt. És mégsem tudtuk ezt megúszni. Olyan jó lenne
messziről látni ezt, csak a facebookon vitázni azon, kell-e, jó-e
profilképet átszinezni, kit kell sajnálni, kinek a halála érint
meg minket, versenyeztetni a hullákat (ettől is hülyét kaptam, írni
fogok róla..). Már 6-7 témát felírtam magamnak, amiről írni
akarok ide, a blogba, minél előbb, mert aztán nehogy az legyen,
hogy mire megírom...nem, nincs folytatás most sem. Olyan jó lenne
azt mondani, hogy ez nincs, kikapcsolom a netet, és már nem is
létezik. És ha mégis ? Hogyan szervezzem meg a napomat,
hetemet, ha nem tudom, mikor mehetek be a városba veszély nélkül ?
Járnak-e a metrók, le van-e zárva minden, rohangászik-e még
valami « igazságosztó » géppisztollyal a kezében,
vagy már elkapták ? Vagy ilyen már nem is lesz egy darabig,
hogy veszély nélkül ? És nem csak rólam szól az egész, az
én személyes veszélyemről, hanem a kollektív traumáról. Most
mondhatnám, hogy ilyen szempontból a « gettólét »
megvéd, meg az is, ami ellen mostanában lázadtam, a kisgyerekes
anyalét, ami miatt nem tudok bemenni a városba, beülni egy
kávézóba, magamba szívni az éjszakai Párizs hangulatát, mint
ahogy azt régen tettem. De erre meddig lehet építeni ?
Mármint a gettólétre, az elzárkózásra ? A facebookra a
támadás után beírtam Radnóti Miklós egy razglednicáját.
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
Radnóti sem úszta meg sokáig, bármilyen szép is volt a
pásztorlányka idillje.
Aki
messzebbről nézi, mint én, annak ez már lassan elmúlik,
visszacserélte az FB profilképét, és lassan uncsi lesz a téma a
(nem francia) médiában. Én szerda este kaptam egy sms-t, miszerint
három bevásárlóközpontban terveznek támadást, az egyik a
mellettünk lévő városban van, mire odamentem zaklatott fejjel
V.-hez, hogy én így nem tudok élni, költözzünk el az
országból, ebbe beleőrülök, már bemondta a tévé, hogy kamu
információ volt. Persze bennem is felmerült az, hogy terroristák
csak nem küldözgetnek sms-t a lakosságnak, a rendőrség meg első
körben azzal lenne elfoglalva egy ilyen információ után, hogy
kiürítse az említett helyeket. De nehéz józannak maradni, ha
meghallok egy szirénát, összerándul a gyomrom. Egy szintén
Párizs környékén lakó barátnőm írta, hogy az ovijukba nem
engedték be a szülőket, nem kisérhették be a gyerekeket, ezen én
kiakadtam, ilyen döntéseket könnyen meghoz a (szerintem inhumán)
francia közoktatás, de nyilván a gyerekeink védelmében mindent,
egy szülő sem fog ezért panaszkodni. És sajnos volt rá példa,
hogy gyerekekre támadtak (2012 Toulouse – zsidó iskola). Hogy
nálunk mi van az oviban, azt nem tudom, Ákos csúnyán lebetegedett
még vasárnap este, azóta ingadozik a láza, de sokszor felmegy, és
nem tudjuk levinni, a gyógyszer allergiái miatt szinte nincs olyan
lázcsillapító, amit használhatnánk. Kedden már a kórházi
ügyeleten kötöttünk ki. Én meg itt a lassan 9. hónapos
hasammal, próbálom összeszedni magam, lelkileg, testileg, éjszaka
sem alszunk jól a gyerek betegsége miatt, sokmindent lemondok,
ahova mennem kellett volna, illetve lemondják maguktól a
terrortámadás miatt, pl. szerdán nem volt gyerekfoglalkozás az
Intézetben, ez most Ákos betegsége miatt kényelmesebb is volt
így. Elvileg csütörtökig még gyülekezési tilalom van. Aztán
reméljük, majd könnyebb lesz, majd « elmúlik », csak
azoknak nem, akinek meghalt valakijük, vagy akik súlyosan sérültek.
Amikor kedden vagy 5 órát vártunk a kórház gyerek-ügyeletén,
belegondoltam, milyenek lehettek a párizsi kórházak péntek
éjszaka ? Háromszáz-akármennyi sérülttel telítve. Másnap
körbement az infó, hogy hol lehet vért adni a városban, mert
szükség van rá. És igen, tudom, sokan azt mondják nekem
minderre, hogy most foglalkozzak a jövendő babával, meg a beteg
fiammal, a családommal, örüljek, hogy élek, ne « pörögjem
túl ». Hogyan lehet ezt NEM túlpörögni ? Oké, értem,
kikapcsol tévé, rádió, internet (V. minden reggel a hírekre
ébred, én már hónapok óta kérem, hogy ezt ne tegye), a buszon
is tegnap, amikor mentem a gyógytornászhoz (nagyon fáj a hátam a
terhességtől), ha a jobb ablakon nézek ki, nem látom a
géppisztolyos katonákat, még jó, hogy két oldalon van ablak, meg
különben is, a katonák megvédenek minket. A zsidó iskola körül
kószáltak, 10 hónapja örzik azt az épületet (szembe vele
katolikus magániskola), az EGYETLEN őrizendő épület a
környékünkön (illetve van még egy zsinagóga is), egy olyan
utcában van egyébként, ahol naponta ha 5 ember elmegy, akkor sokat
mondok. Én gyakran jártam arra, mert két (állami) iskola is, ahol
animátorként dolgozom, azon a környéken van, és a kettő közötti
útvonal lerövidítéseként átmentem azon a « kihalt »
utcán. Egy idő után már hozzászoktam a fegyveresek látványához,
sőt köszöntem nekik, visszaköszöntek. A közeli tornateremben
van a bázisuk, találkoztunk velük, amikor « játékszalont »
tartott ott az önkormányzat, meg amikor Ákost megpróbáltam
beiratni gyerek gimnasztikára, 10 perccel később érkeztünk a
kelleténél, legalábbis az edző azt mondta, akkor töltötte ki az
utolsó 4 éveseknek való jelentkezési lapot. Ákos bánatos volt, szeretett volna tornázni járni, másnap is megkérdezte, hogy elmegyünk-e újra? Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy nem csak aznap csúsztunk le a programról, hanem egész évre. A katonák a
tornaterem egy kis öltözőjében pihentek, bizonyára az
önkormányzat bocsájtotta
rendelkezésükre
a helyiséget. Csak
néha szorult el a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy óvódás korú
zsidó gyerekeket kisérgetnek a parkba, -egyszer láttam, mentek a
gyerekek jelmezbe öltözve karneválozni, katonai kisérettel,- ez valahogy nagyon rossz
történelmi elmékeket ídéz. Amikor először felfedeztem azt az
iskolát, csodálkoztam is, hogy él még a környéken annyi zsidó,
amennyi egy iskolányi gyerekkel rendelkezik. Élnek igen, méghozzá
eléggé tradicionális, vallásos zsidók az « alsó
középosztályból ». Ők még itt vannak. Ha majd elegük
lesz a géppisztolyos katonákból, megtehetik, hogy elmenjenek egy
másik országba, ahol szintén géppisztolyos katonákkal lesznek
körülvéve, de egy kicsit nagyobb múltú terrorvédelemmel és
ezáltal hatékonyabb biztonsággal (azt mondják, jelenleg olyan
morbid időket élünk, hogy Izrael biztonságosabbnak számít, mint
az európai nagyvárosok).
Eddig
még nem is voltam a városban (Párizs), holnap muszáj lesz, nem
úszom meg. Hacsak.. nincs hacsak. Ugyanis múlt vasárnapra
terveztünk egy programot a Misszióba, sokan jelentkeztek, örültem,
készültem rá, aztán le kellett persze mondani, mint mindent
(ráadásul a Misszió a République tér közelében van), erről
akartam most elvileg írni, az elmaradt, de reményeink szerint most
vasárnap majd bepótolt ádventi koszorú készítésről, amihez holnap akarjuk megvenni az alapanyagokat, de már
olyan sokmindent írtam másról, hogy túl hosszú lenne a poszt, ha
ezt is kifejteném. Majd a következőben.
Örülök, hogy írsz, hogy kiírsz, segíteni fog. És nem baj, ha a poszt végül másról szól, mint aminek indul. Ha tudnád, én hányszor nevezem át utólag a címet! És az sem baj, hogy ha néha sokat írsz, máskor más dolgok elmaradnak. Ez a blog érted van/lesz. Pontosan arra használd, amire, ahogyan NEKED jó.
VálaszTörlésÖlellek,
Kriszti
köszönöm
VálaszTörlésSzerintem nem baj, ha hosszu a poszt :)
VálaszTörlés