Nem úgy terveztem,
hogy mára időzítem az írást, január 7-e van, a Charlie Hebdo
elleni támadás évfordulója. A fotóügynök hívta fel rá a
figyelmemet, aki házhoz jött, hogy Mátéról a szülészeten
készült fotókat eladja nekem méregdrágán. Amikor töltöttem ki
a csekket, - mert sikerült azért persze néhány képre
rádumálnia-, kérdeztem hanyadika van, és akkor válaszolta, hogy
« hetedike, szomorú évforduló ». Rácsodálkoztam,
tényleg, el is felejtettem. Aztán felidéződött bennem, mit
csináltam aznap, elmeséltem neki, hogy bent voltunk Párizsban
Ákossal, az apja munkahelyénél, nem messze a szerkeztőségtől,
egy játszótéren játszottunk. Erre azt mondta a fotóügynök,
hogy mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált aznap, akkor amikor
megtudta a hírt. Igen, bizonyára benne maradt az emlékezetünkben.
Ezt írtam tavaly január 7-én a
facebookra :
« Ma szerda
révén nem dolgoztam a Choisy iskolákban, ezért később keltünk
fel Ákossal, oviba sem vittem el, velem maradt egész nap. Vince
megkért már vagy egy hete, hogy intézzek el valamit a megyei
prefektúránál Creteilbe, ami 12-ig van nyitva. Későn indultunk
el Ákossal, ráadásul a hetekig javított új lift nem működött,
gyalog mentünk le a 8. emeletről, kiabáltam a gyerekkel, rángattam
szegényt, hogy siessünk. Mire Creteilbe értünk, már biztos volt,
hogy nem tudjuk elintézni a dolgunkat a prefektúrán. Dühösen
hívtam Vincét, lelkifurdalásom volt és ezt rajta éltem ki. Végül
aztán megbeszéltük, hogy bemegyünk Párizsba, Vince
munkahelyéhez, a 8 metro Creteilből bevisz oda. Szerdánként,
amikor a Magyar Intézetbe megyek, együtt szoktunk ebédelni
Vincével. Ma a kedvenc olasz éttermünk nem volt nyitva, ezért egy
kínaiba ebédeltünk, majd Ákos el akart menni a kedvenc
környékbeli játszóterére. Nekem nem volt nagy kedvem hozzá,
fáztam, fáradt voltam, de ha már berángadtam a gyereket is a
városba, gondoltam, legyen neki is meg az öröme. A játszótéren
több gyerek is volt szülőkkel. Egy apuka, Karimnak hívták,
lelkesen szórakoztatta a gyerekeket, fogócskázott, bújócskázott
velük, 1-2-3 Soleilt játszott (ha megfordul, mozdulatlannak kell
maradni). Ákos először félt tőle, mert "szörnyként"
kergette a gyerekeket, de aztán az apuka odajött hozzá barátkozni,
és bevonta a játékba. Hálás voltam a férfinak, mert nem igazán
voltam gyerekszórakoztató hangulatban, meg is állapítottam
magamban, milyen jó érzéke van a gyerekekhez. Pedig elvileg én
vagyok az animátor. Ákos alig akart eljönni a játszótérről.
Vince munkahelye a
Dugommiernél van a 12 kerületben, pár utcányira a Charlie Hebdo
szerkesztőségétől...
Holnap lesz hat
éve, hogy kiköltöztem Franciaországba. » Azóta még egy év eltelt.
Korábban szerettem
volna írni, hogy mire a « Charlie Hebdos évfordulóhoz »
érünk, már túl legyek 2-3 bejegyzésen. Megvannak a témák a
fejemben, nagyjából a sorrend is. Mindegy, fontos lenne, hogy
megtanuljak rugalmas lenni a blogolásban is. Nem vagyok én híres
újságíró, akit ezért fizetnek... De ez az év első posztja, és
az év elején ugyebár nem szabad « csúnyát » írni,
nem szabad nyomasztó dolgokkal foglalkozni, sőt, ki kéne
« pucolnom » a fejemből a rossz gondolatokat. Előtte
meg karácsony volt, előtte meg szültem, úgy hogy a félig megírt
posztok várják az « alkalmat », hogy kikerüljenek a
világhálóra. Mert van egy olyan babonám, hogy amit az év elején
csinálunk, azt fogjuk az egész évben is csinálni. Ha rögtön
szorongással, vagy valami nagy « önleleplező
panaszkodással » kezdem, akkor elég nehéz lesz ez a 2016-os
év is, pedig jó lenne már egy kis enyhülés, 2015 sok szempontból
túlterhelt volt. Ehhez képest lázzal indítottam az újévet,
szülés után pár héttel komoly fájdalmaim vannak még, viszont
már kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy nehezen tudjak
regenerálódni. És tele van a fejem « alapvetően
irracionális » félelmekkel.
Az utóbbi időben
a kelleténél jóval többször kaptam meg azt, hogy a « probléma
csak a fejemben létezik », a « hiba az én készülékemben
van », « belül van a káosz, amit kivetítek a
világra », legyen szó akár párkapcsolati problémákról,
nehéz terhességről, a francia közoktatást vagy az egészségügyet
ért kritikáimról, a « határozottan gettósodó »
városunk hangulatáról, vagy európai feszültségekről,
menekültválságól, terrorveszélyről. Egy idő után már kezdtem
elhinni, hogy ez az egész tényleg csak a fejemben létezik, vagy
legalábbis csak ott ilyen intenzív, tényleg csak az én
irracionalitásom, illetve egy túl lihegett médiahiszti, amit én
komolyan veszek, a « sajátosan működő agyam » mindezt
felnagyítja. Velem van a gond. Meg azzal, amit érzek. Torzult a
valóságom. Szorongó vagyok. És valóban. A végén már minden
megkérdőjeleződött bennem, és « minden amit mondtam, az
felhasználható lett ellenem », pontosabban az én
rosszullétemet igazolta. Mert én túlzásba viszem. Ezt is. Mint a
netezést vagy a csokievést. Túlaggódok mindent. Megváltoztam.
Igen, tavaly ilyenkor « eltört » bennem valami,
végletesen megváltozott a francia szociális problémákhoz, a
saját lakókörnyezetemhez, az iszlámhoz való viszonyom, bár
küzdöttem és küzdök ellene most is, hogy ez ne így legyen, nem
szeretem én ezt, nem szeretek így érezni, így gondolkodni, nem ez
az eredeti személyiségem. Én papíron nyitott és befogadó
lennék, azóta is inkább csak « középen állni »
próbálok, nem teljesen átesni a túlfélre, megpróbálva minden
oldalról megközelíteni egy-egy témát, amelyek már szinte
monomániásan a fejembe ragadtak. Igyekszem « visszahúzni »
magam a reális oldalra, sőt, a humánus oldalra, ha úgy érzem,
hogy túljutottam a saját magam által elfogadható határokon,
akkor időnként elszégyellem magam a türelmetlenségemért, az
empátiátlan bizalmatlanságomért, a gyanus tekinteteimért. És
mondogatom én is magamban : « Ez túlzás, ez projekció,
ez monománia ». Nem, a világ nem CSAK erről szól. Nem, még
a te városod sem CSAK ilyen. És már lassan elhittem, hogy tényleg
nem, és ez majd elmúlik, majd kevesebb lesz a gépfegyveres katona
(akiket úgyis csak « kirakatból » állít oda a francia
kormány), majd enyhül az « alerte vigipirate »,
enyhülnek a szigorú szabályok, a következő tanév végén majd
lesz megint évzáró buli, kermesse Ákos ovijában. Majd fogunk
másról is beszélni, tulajdonképp már most is csak én vagyok,
aki folyton erről beszél, ezt elemzi, aki folyton a « fejkendős
nőket számolja » az utcán, mintha ez jelentene valamit,
mintha miattuk lennénk veszélyben. Mintha egyáltalán veszélyben
lennénk. Már szinte úgy volt, hogy én is tudok végre lapozni,
már nem ugrott bele rögtön a szemembe az újságárusnál a
Charlie Hebdo, meg a közel-keleti terrorizmusról szóló riportok.
Aztán egy késő
őszi péntek este megindult a csapat Saint Denisből...
« Mindez csak
a fejemben létezik ». Bárcsak úgy lett volna. Az én
fejemből ki lehet ezt szedni különböző meditációs
technikákkal, terápiával. Bárcsak ne lett volna egy kicsit sem
igazam (amúgy remélem nincs, mert elég sok szörnyűséget
elképzeltem már). Bárcsak ne érezném magam időnként
Cassandrának. Nem vagyok Cassandra ! Zsófia vagyok, ez görögül
bölcset jelent. Hűnek kell lenni a nevemhez, bármilyen nehéz is.
Update :
Végülis nem 7-én, hanem 9-én tudtam csak a blogra felrakni az
írást.
