ádventi koszorú 2. (ha lenne egy varázspálcám...)

Végre eljutottam odáig, hogy folytassam az előzőt.

Napok óta csak fejben írom megint a blogot, már hatalmasra dagadt ez a poszt, pedig el sem kezdtem még gyakorlatban írni. Közben megvolt a kézműves foglalkozás is, meg szerdán voltam az Intézetben, gyerek-foglalkozást tartani (a néptánc nem lesz már idén a terrortámadás miatt), és a szülészeten is voltam felülvizsgálaton, ahol jól ki is borultam, de erről itt most nem írok... Pörgök mindennap a neten, és örülök, ha akadnak olvasóim, valamiért fontos ez is, pedig elvileg terápiából írnék. Ha épp nem az facebookon dühöngenék, vagy mások blogján feszülnék. Belesétáltam megint egy csapdába, pedig TUDTAM, sejtettem mi lesz, hogy van, akinek fontosabb a « különállás », mint az empátia, látszott ez a FB-n is, van aki átszinez profilképet, és van, aki ezt nem bírja ki megjegyzés nélkül. Bizonyára nem látom én ezt most kívülről, de már a téma felvetése is nyomaszt, ha valakit nem érint, miért nem lehet elmenni mellette ? Meg most hirtelen mindenkinek megnyilvánulási kényszere van, mindenki iszlám- és Közel-Kelet szakértővé lépett elő, meg biztonsági szakértővé, meg francia szociológussá, vagy a facebook megnyilvánulásokon fanyalog. Én meg ezen morgok, feszülök, valószínűleg én is igazságtalan vagyok, meg is bántok másokat hirtelenkedve. Vagy igazam van ? Mondjuk nem tudom, miért kell nekem személyiségzavaros nicknév alatt személyiségzavaros kommentek hosszú sorát gyártani évek óta. Mit és kinek akarok bebizonyítani ? Ez a kérdés amúgy felmerül a blogírásom közben is, sőt, még az ádventi koszorú-készítés szervezése közben is. Kinek és mit akarok folyton bebizonyítani ?

A múlt pénteken gyomorgörcsöm volt este, akkor még csak egy hét telt el a valóban szörnyűvé sikerült péntek 13-a óta (fel sem fogtam még a dátumot, mint egy hülye horrorfilm), aztán tegnap megint péntek este, buliidő a szombat estével együtt, ha nem történik semmi az éjjel, akkor megúsztuk. Nem történt, nem ébredtünk szörnyű hírre sem szombat, sem vasárnap reggel (még hétfőn sem, pedig vasárnapra újabb terrort jósoltak, tele volt vele a net, Brüsszelben is teljes készültség volt), és a tegnap estét is megúsztuk. Ezeken az éjszakákon nekem muszáj hajnalban felkelnem, és a nappaliban megnéznem V. gépén frissítették-e a « párizsi terrort » azóta a magyar hírportálokon, ha hajnali kettőig semmi, akkor lehet tovább aludni. Másnap reggel aztán net bekapcsol megint, bár erre V. már ugrik, akkor megvárom, hogy felkeljenek ők is, és elkezdjék nézni a délelőtti meséket, együtt a két srác. Ha a mesék közben nincs különhír, nem fut semmilyen « rendkívüli információ » a képernyő alján, akkor nyugis volt az éjjel. Vajon meddig fog ez tartani, hány ilyen hétvégém lesz még ? Amúgy is rosszul alszom, a hasam is megy, a fülem is be van gyulladva egy ideje. Egy jó barátnőm szerint azért fáj a fülem, mert « nem bírom hallani már » ezt a feszültséget, fenyegetettséget, amiben most Európa él, és inkább nem kéne neteznem. Nem kéne, de akkor hogyan írjam a blogot ?

Azon a bizonyos péntek este is véletlenül, már az ágyból, fél füllel hallottam meg, hogy V. a szüleinek telefonál, hol vannak, voltak-e a városban, hallottam a « lövöldözés » szót, de aztán nem nagyon akarta elmondani nekem mi történt, tudta, hogy milyen érzékeny vagyok, és január óta « mániákus » a témában. Kérdeztem, van-e halott, azt mondta, legalább 40. Már ez is önmagában felfoghatatlan volt, a januári támadás 17 halottja volt eddig a francia rekord. V. azt akarta aludjak, hogy « kényszerítsem » magam az alvásra, maradjak legalább az ágyban, nem ment, mire hajnalban kinyitottam a gépét a szalonban, már 120 halott volt. Akkor beültem egy kád forró vízbe egy Radnóti kötettel. Onnan jött a vers ötlete. Azon éjszaka órákig csak az agyalás ment : miért teszed ezt velünk Istenem ? Majd egy érzés, egy « menekülési útvonal », hogy ez nincs is, nem történt meg, valami rossz álom lehet, hülye péntek tizenharmadikai poén, én ezt most « ki akarom törölni », delete, mint a régi filmeket, megvágom a szalagot, kivágom ezt a szar jelenetet, és a két végét összeragasztom. Tehát ez nincs, nem történt meg. Átírom, valahogy így :

A koncerten jó volt a hangulat, a zenekar vagy 10 számot játszott, meg még három ráadást (sosem hallottam róluk, bár maradtam volna ebben a tudatlanságban..), majd megnézik a párizsi éjszakát talán, felcsípnek rajongókat, kaliforniai metálbanda, ha először voltak itt, Párizsban, biztos tele voltak sztereotip elképzelésekkel. Az amerikaiak, ha semmit nem tudnak Európáról, Párizsról biztos hallottak legalább, itt is van Eiffel torony és nagyobb, mint Las Vegasban. Aztán folytatják pár nap múlva a turnét, Budapesten is játszottak volna. A közönség meg hazamegy, huszonéves fiatalok, vagy elindulnak kocsmát, bulihelyet keresni még a városban, péntek este van, miért is ne ? És azon agyalnak, volt-e annyira jó a koncert, mint várták. Sokat jártam én is rockkoncertekre. Ha nagyobb a társaság, a végén össze kell várni a népet, X még pisil, vagy sört vesz, a ruhatárban bazi hosszú a sor, Y felszedett egy csajt, de elég részeg, szerintem nem fogja megadni a telefonszámát, vagy ha igen, holnap nem fog emlékezni arra, kinek adta meg és miért. A koncertjegyet elrakjuk az archívumba, nekem is volt ilyen kis füzetem, amibe beragasztgattam egy időben a jegyeket. Hogy tudjam később, milyen bandákat láttam élőben. És megkeresik az éjszakai buszt, vagy reggelig kószálnak a városban, szombaton aztán egész nap pihi, még ha az anyjuk megjegyzést is tesz « aki legény éjjel, legyen legény nappal is », vasárnap aztán már használhatóak, lehet készülni a hétfőre. Hazamegy a rockújságíró is akit a felesége keresett a neten a támadás után, megírja, hogy milyen jó volt a buli, vagy szarabb volt, mint gondolta, az új lemez gyengébb lesz, mint az előző, ez a banda is öregszik. Hazamegy az angol srác is, aki a zenekar pólóit árulta az előtérben, a biztonságiak is kiveszik a füldugót a fülükből és hazamennek, az egyiknek magyar felesége van, a lemeztársaság emberei is, köztük egy nő, otthon várja egy 16 hónapos gyermek, igen, még ő is jár rockkoncertre, anyaként, miért ne tenné ? Ne legyünk már ilyen konzervatívak, miért ne mehetne egy fiatal anya metálkoncertre ? Főleg úgy, hogy egy lemeztársaságnál dolgozik, a bulizás a munkája része. Szerencsés ember. Márminthogy, annyira mégsem... Az ő férje írt aztán levelet a terroristáknak, ez is körbement a neten. Hazamegy a fiatal szerelmespár is, néhány hónapja költöztek fel Párizsba, ajándékba kapták a koncertjegyet. A neten keringő fotójukon egymást ölelik boldogan. Hazamegy a dél-afrikai lány is ,ő tényleg hazament, miután órákig feküdt mások vérében, és ismeretlen marad, mint előtte volt, nem fut körbe a világhálón a rémtörténete. És hazamennek a kávézók, bárok vendégei a 10.-11. kerületből. A teraszt több kerületben éjfélkor zárni kell, gondoljunk az ottlakókra is. Hideg van, a teraszt fűteni kell, ez sok pénz, de péntek este sokan vannak, és pl. a dohányosoknak muszáj a teraszon lenni. A vendégek fizetnek, majd taxit fognak, a pincérek behordják a székeket, asztalokat. A társaság egy része spicces, elmegyünk még valahova ? Itt is ez a kérdés. Péntek este van, és a világ egyik « legtöbbet emlegetett » nagyvárosában vagyunk. De egyszer hazajut mindenki, lehet hogy csak szombat hajnalban. A szép tunéziai lány is, Houda, aki a 34. születésnapját ünnepelte, a nővére csak azért jött Párizsba, hogy részt vegyen a bulin. Meghaltak mind a ketten, meg vagy még tizenöten a társaságból. Sok barátja volt Houdának. Vajon kihozták már a tortát ? Elénekelték a Joyeux Anniversairet ? Vajon ivott Houda alkoholt, vagy csak egy kis pezsgőt, ha már szülinapja van ? Kivételesen ? Csinos, modern lány volt, nem nézett ki 34-nek. Nem fekete lepelben járt, mint a Saint Denis-i nők. Párizsiasan élte az életét, úgy is halt meg. Kevés tunéziait ismerek itt magam körül, de egyik sem jár fekete lepelben. Máshogy néznek ki, mint az algériaiak, világosabb a bőrük, finomabbak az arcvonásaik, és valahogy « európaiabban » élnek. Persze mit tudom én, csak a környéken élők alapján sztereotipizálok. Nem szép ez részemről az algériaiakkal szemben.. Houda szombaton sokáig alszik még, majd megnézegeti az ajándékait, mégegyszer megköszöni mindenkinek cseten, aki eljött, fogadja a jókivánságokat, FB-n mindenkit lájkol, aki boldog szülinapot kíván neki, pedig tudja, hogy ez kicsit hamis, a facebook jelzi a szülinapot, egy csomó embernek amúgy eszébe sem jutott volna. Mindegy, így is sok vendége volt.

És megy tovább az élet.

A Saint-Denis banda is, elmennek inkább törökországi menekülttáborokba szíriai menekülteket gondozni, betegeket ápolni, gyerekeket felvidítani, ételt-italt-ruhát-gyógyszert osztani. Mert lehet ám így is közelíteni Isten felé, tisztességgel végigcsinálni egy életet, napi 5x-i imával, böjttel, zarándoklattal, jótékonykodással. Bár kétségkívül bonyolultabb, mint géppisztollyal lövöldözni védtelen és gyanútlan civilekre, főleg ha így is garantálják nekik a mennyországot. Tévednek, de ez már nem az én problémám...

Ha lenne egy varázspálcám, akkor így alakítanám át a legutóbbi péntek 13-át és a következő szombatot és a vasárnapot és a többi napot, akkor most ismeretlenek lennének ezek az arcok, nevek, élettörténetek, nem keringenének itt a neten, az áldozatoké és a gyilkosoké is, egyetemisták, designerek, « nagy jövő előtt álló fiatalok », és a Saint Denis-iek, a nehéz gyerekkorukkal, akkor most Francois Holland nem lenne a legfogadottabb államfő, aki Putyintól Obamáig szalad és vissza, akkor szombaton (még két hete) elmentünk volna bevásárolni az ádventi koszorú készítésre a többi szervezővel, akkor még nem nyittatták volna ki minden bevásárlóközpontban, és külön minden boltban a táskánkat, és a kabátunkat (mint tették a következő héten, amikor végre eljutottunk vásárolni, sőt később a szülészeten is, - egy darabig most így fogunk élni), akkor még jött volna vasárnap az összes jelentkező, vagy 26 család, akkor a következő hétvégén, azaz az előzőn (amikor végülis meg tudtuk tartani a foglalkozást), el tudtam volna menni anyósomékhoz köszönteni őt a születésnapján V.-vel és Ákossal, nem lett volna ebből külön családi konfliktusforrás.

Akkor most nem lenne szükségállapot. (Azóta szavazott a parlament, még három hónapra meghosszabították.)

De nincs varázspálcám, és ez nem így történt.

A koszorú készítést tehát megtartottuk a Misszióban egy héttel később a tervezettnél, bennem volt egy nagy adag dac, hogy azért is. Izgultam persze, nem csak a terrorveszély miatt, 2009 óta szervezem ezt a programot, eredetileg egy itteni barátnőm találta ki, aki már elköltözött Párizsból, eddig mindig izgultam, hogy jól sikerüljön. Kicsit túl is izgulom, pedig minden évben megfogadom, hogy jövőre lazább leszek. Megintcsak a már említett bizonyítási kényszer. Idén viszonylag későn is kezdtük el hirdetni, legalábbis nekem ez volt az érzésem, tavaly nehezen jöttek össze a jelentkezők. Ehhez képest idén gyorsan gyűlt a nép, meg is ijedtem egy kicsit, 9 hónapos terhesen ilyen komoly szervezést bevállalok, az én email-címemre jönnek a jelentkezők, az én nevem alatt fut a program, ez felelősség, meg kell mutatnom, mit tudok, eredetileg rajztanár vagyok, ugye, MUSZÁJ elmennem a lányokkal vásárolni, mert én már ismerem a dekor boltokat a városban, mit hol érdemes, nekem már van x év tapasztalatom... nyilván ezt is eltúloztam. Volt is belőle konfliktusom V.-vel, főleg, amikor az (eredeti dátum) előtt pár nappal a szülészetre mentem, mert annyira görcsöltem. Végülis akkor nem volt gond, meglett volna simán a program, de jött a terrortámadás, pár napig azt sem tudtuk mi lesz. Aztán vagy 5-6 köremailben megbeszéltük, hogy ki jönne mégis, végül a következő vasárnapon ( a legutóbbin) ott volt az eredeti jelentkezők több, mint a fele. A program előtti szombaton bevásároltunk, nem tudtunk mindent megvenni, pedig négy boltban voltunk, én izgultam azon is, hogy nem futunk-e ki a büdzséből, meg idén is csak hungarocell koszorúkat tudtunk venni, amit be kell vonni merített papírral, vagy legalábbis én ehhez ragaszkodom, úgy hogy hazacipeltem a 20 koszorút papírostúl, tömegközlekedésen, 9. hónapos hassal, esőben, szélben, majd szedtem még tobozokat, terméseket a parkban (hajolgattam!), mert féltem, hogy nem lesz elég dekoráció a koszorúkra. Ezeket aztán otthon kimostam, megszárítottam, és lefújtam aranyra/ezüstre. És bevontam a 20 koszorút. Hajnalig dolgoztam. V. és Ákos az anyósoméknál, ahol vártak volna engem is, de « nekem a koszorúzás fontosabb ». Másnap olyan fáradt voltam, hogy megint nem tudtam a misére menni, pedig minden évben megfogadom, hogy megyek, V.-ék hazajöttek délelőtt, de még azon is vitázni kellett, hogy eljönnek-e velem. Ákost mindenképp vinni szerettem volna, mert eddig minden évben vittem, még babaként is, és tavaly már volt annyira nagy, hogy beszállhatott volna a koszorú készítésbe, el is kezdett egy koszorú alapot dekorálni, de én kivettem a kezéből, mert kellett egy váratlan jelentkezőnek. Aztán lelkifurdalásom volt, hogy miért is nem hagytam a fiamat dolgozni. Minden évben annyira rápörgök, hogy mindenkinek jó legyen, közben « elhanyagolom » a családomat. Most idén megfogadtam, hogy nem így lesz, együtt fogok velük koszorúzni. Ez nagyrészt sikerült is, bár idén is nagyon pörögtem állapotom ellenében is. Végül eljött V. is, -a sok cucc miatt a kocsira is szükség volt,- és szerintem jól érezte magát. Jól sikerült a program, szép koszorúk készültek, sokan hoztak zöldet is, új emberekkel is találkoztam, és személyes barátaim is eljöttek, hoztak Ákosnak ajándékot, meg a leendő kisbabának ruhákat. És a pénz is bejött, sőt egy kicsit pozitívban voltunk, azt oda tudtuk adni a Missziónak. És kibírtam. És végigcsináltam. És minden nehézség ellenére, azért is. Kicsit patetikusan úgy éreztem, az élet győzött a halál felett. Nekünk AKKOR IS lesz karácsonyunk, meg adventi koszorúnk. Mi élünk, programot szervezünk. Folytatódik minden, bepótoljuk, ami elmaradt. A halottakat megsiratjuk, eltemetjük, ez fáj, de az élet megy tovább. Csak abban a kórházban, ahol én szülök majd hamarosan, naponta 8 baba születik, és van 16 szülészet Párizsban. Kinyitnak újból a bárok, kávézók, még koncertek is lesznek. És a République téren tovább fognak zenélni az utcai zenészek, és gördeszkáznak a fiatalok.

Ti meg mentek a történelem szemétdombjára.

De jövőre tényleg nem kéne ezt ennyire túlpörögnöm. Jövőre minden más lesz. Két gyerekem lesz. Lehet, hogy már nem is fogunk itt élni. És remélhetőleg nem lesz szükségállapot.

Hazafelé aztán ott köröztünk a République tér körül, a Canale Saint Martin elején. Ismerem ezt a környéket, itt dolgoztam két évig bébiszitterként, sokat sétáltam itt a gyerekekkel. Most gyertyák, virágcsokrok, fiatalemberek fotói mindenütt. Szívbemarkoló volt. Ültünk a dugóban, V. már ingerült volt, hogy mikor érünk haza, vele erről nem lehetett beszélni. Azóta se nagyon. Szerinte az a legjobb védekezés, ha éljük tovább az életünket, és nekem is túl kéne lépnem az egészen, mint a többi embernek. Csak azt nem érti meg, hogy én nem vagyok « többi ember ». Én én vagyok. Minden este gyertyát gyújtanék, aztán elfelejtem. Mindennap írnám a blogot, aztán nem írom. Most meg csak írom, írom ezt a posztot, sosem lesz vége, örülök, ha van, valaki végigolvassa...

Íme az idei koszorúnk, közös munka, Ákos is aktívan részt vett a készítésében. (Ezt rajztanári önérzetem miatt muszáj megjegyezni, mert az én régebbi koszorúim ennél azért letisztultabbak voltak.)

ádventi koszorú 1.

Nehezen írok, fogadalmam ellenére nem írok annyit, amennyit kéne, inkább a facebookon idegesítem magam, meg a hétköznapi nyomasztásban telnek a napjaim, menekülök a hírek elől, illetve mégsem, mert azért minden reggel meg kell nézni, hogy éjszaka történt-e valami. Mert bizony most abban élünk, hogy nem tudjuk mi lesz, mennyire lesz, mikor lesz, folytatódik-e, durvább lesz-e, vagy csak elmúlik majd, telnek a hónapok, fokozatosan enyhül a nyomás, a szigor, aztán egyszer csak... nem, ne is beszéljünk erről ! Január 7-e óta annyi minden történt. És mégsem tudtuk ezt megúszni. Olyan jó lenne messziről látni ezt, csak a facebookon vitázni azon, kell-e, jó-e profilképet átszinezni, kit kell sajnálni, kinek a halála érint meg minket, versenyeztetni a hullákat (ettől is hülyét kaptam, írni fogok róla..). Már 6-7 témát felírtam magamnak, amiről írni akarok ide, a blogba, minél előbb, mert aztán nehogy az legyen, hogy mire megírom...nem, nincs folytatás most sem. Olyan jó lenne azt mondani, hogy ez nincs, kikapcsolom a netet, és már nem is létezik. És ha mégis ? Hogyan szervezzem meg a napomat, hetemet, ha nem tudom, mikor mehetek be a városba veszély nélkül ? Járnak-e a metrók, le van-e zárva minden, rohangászik-e még valami « igazságosztó » géppisztollyal a kezében, vagy már elkapták ? Vagy ilyen már nem is lesz egy darabig, hogy veszély nélkül ? És nem csak rólam szól az egész, az én személyes veszélyemről, hanem a kollektív traumáról. Most mondhatnám, hogy ilyen szempontból a « gettólét » megvéd, meg az is, ami ellen mostanában lázadtam, a kisgyerekes anyalét, ami miatt nem tudok bemenni a városba, beülni egy kávézóba, magamba szívni az éjszakai Párizs hangulatát, mint ahogy azt régen tettem. De erre meddig lehet építeni ? Mármint a gettólétre, az elzárkózásra ? A facebookra a támadás után beírtam Radnóti Miklós egy razglednicáját.

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Radnóti sem úszta meg sokáig, bármilyen szép is volt a pásztorlányka idillje.

Aki messzebbről nézi, mint én, annak ez már lassan elmúlik, visszacserélte az FB profilképét, és lassan uncsi lesz a téma a (nem francia) médiában. Én szerda este kaptam egy sms-t, miszerint három bevásárlóközpontban terveznek támadást, az egyik a mellettünk lévő városban van, mire odamentem zaklatott fejjel V.-hez, hogy én így nem tudok élni, költözzünk el az országból, ebbe beleőrülök, már bemondta a tévé, hogy kamu információ volt. Persze bennem is felmerült az, hogy terroristák csak nem küldözgetnek sms-t a lakosságnak, a rendőrség meg első körben azzal lenne elfoglalva egy ilyen információ után, hogy kiürítse az említett helyeket. De nehéz józannak maradni, ha meghallok egy szirénát, összerándul a gyomrom. Egy szintén Párizs környékén lakó barátnőm írta, hogy az ovijukba nem engedték be a szülőket, nem kisérhették be a gyerekeket, ezen én kiakadtam, ilyen döntéseket könnyen meghoz a (szerintem inhumán) francia közoktatás, de nyilván a gyerekeink védelmében mindent, egy szülő sem fog ezért panaszkodni. És sajnos volt rá példa, hogy gyerekekre támadtak (2012 Toulouse – zsidó iskola). Hogy nálunk mi van az oviban, azt nem tudom, Ákos csúnyán lebetegedett még vasárnap este, azóta ingadozik a láza, de sokszor felmegy, és nem tudjuk levinni, a gyógyszer allergiái miatt szinte nincs olyan lázcsillapító, amit használhatnánk. Kedden már a kórházi ügyeleten kötöttünk ki. Én meg itt a lassan 9. hónapos hasammal, próbálom összeszedni magam, lelkileg, testileg, éjszaka sem alszunk jól a gyerek betegsége miatt, sokmindent lemondok, ahova mennem kellett volna, illetve lemondják maguktól a terrortámadás miatt, pl. szerdán nem volt gyerekfoglalkozás az Intézetben, ez most Ákos betegsége miatt kényelmesebb is volt így. Elvileg csütörtökig még gyülekezési tilalom van. Aztán reméljük, majd könnyebb lesz, majd « elmúlik », csak azoknak nem, akinek meghalt valakijük, vagy akik súlyosan sérültek. Amikor kedden vagy 5 órát vártunk a kórház gyerek-ügyeletén, belegondoltam, milyenek lehettek a párizsi kórházak péntek éjszaka ? Háromszáz-akármennyi sérülttel telítve. Másnap körbement az infó, hogy hol lehet vért adni a városban, mert szükség van rá. És igen, tudom, sokan azt mondják nekem minderre, hogy most foglalkozzak a jövendő babával, meg a beteg fiammal, a családommal, örüljek, hogy élek, ne « pörögjem túl ». Hogyan lehet ezt NEM túlpörögni ? Oké, értem, kikapcsol tévé, rádió, internet (V. minden reggel a hírekre ébred, én már hónapok óta kérem, hogy ezt ne tegye), a buszon is tegnap, amikor mentem a gyógytornászhoz (nagyon fáj a hátam a terhességtől), ha a jobb ablakon nézek ki, nem látom a géppisztolyos katonákat, még jó, hogy két oldalon van ablak, meg különben is, a katonák megvédenek minket. A zsidó iskola körül kószáltak, 10 hónapja örzik azt az épületet (szembe vele katolikus magániskola), az EGYETLEN őrizendő épület a környékünkön (illetve van még egy zsinagóga is), egy olyan utcában van egyébként, ahol naponta ha 5 ember elmegy, akkor sokat mondok. Én gyakran jártam arra, mert két (állami) iskola is, ahol animátorként dolgozom, azon a környéken van, és a kettő közötti útvonal lerövidítéseként átmentem azon a « kihalt » utcán. Egy idő után már hozzászoktam a fegyveresek látványához, sőt köszöntem nekik, visszaköszöntek. A közeli tornateremben van a bázisuk, találkoztunk velük, amikor « játékszalont » tartott ott az önkormányzat, meg amikor Ákost megpróbáltam beiratni gyerek gimnasztikára, 10 perccel később érkeztünk a kelleténél, legalábbis az edző azt mondta, akkor töltötte ki az utolsó 4 éveseknek való jelentkezési lapot. Ákos bánatos volt, szeretett volna tornázni járni, másnap is megkérdezte, hogy elmegyünk-e újra? Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy nem csak aznap csúsztunk le a programról, hanem egész évre. A katonák a tornaterem egy kis öltözőjében pihentek, bizonyára az önkormányzat bocsájtotta  rendelkezésükre  a helyiséget. Csak néha szorult el a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy óvódás korú zsidó gyerekeket kisérgetnek a parkba, -egyszer láttam, mentek a gyerekek jelmezbe öltözve karneválozni, katonai kisérettel,- ez valahogy nagyon rossz történelmi elmékeket ídéz. Amikor először felfedeztem azt az iskolát, csodálkoztam is, hogy él még a környéken annyi zsidó, amennyi egy iskolányi gyerekkel rendelkezik. Élnek igen, méghozzá eléggé tradicionális, vallásos zsidók az « alsó középosztályból ». Ők még itt vannak. Ha majd elegük lesz a géppisztolyos katonákból, megtehetik, hogy elmenjenek egy másik országba, ahol szintén géppisztolyos katonákkal lesznek körülvéve, de egy kicsit nagyobb múltú terrorvédelemmel és ezáltal hatékonyabb biztonsággal (azt mondják, jelenleg olyan morbid időket élünk, hogy Izrael biztonságosabbnak számít, mint az európai nagyvárosok).

Eddig még nem is voltam a városban (Párizs), holnap muszáj lesz, nem úszom meg. Hacsak.. nincs hacsak. Ugyanis múlt vasárnapra terveztünk egy programot a Misszióba, sokan jelentkeztek, örültem, készültem rá, aztán le kellett persze mondani, mint mindent (ráadásul a Misszió a République tér közelében van), erről akartam most elvileg írni, az elmaradt, de reményeink szerint most vasárnap majd bepótolt ádventi koszorú készítésről, amihez holnap akarjuk megvenni az alapanyagokat, de már olyan sokmindent írtam másról, hogy túl hosszú lenne a poszt, ha ezt is kifejteném. Majd a következőben.

szükségállapot

Nem néztem részletesen utána, de V. elmagyarázta nekem, mit jelent itt Franciaországban (és gyanítom máshol is) a szükségállapot. Főként azt jelenti, hogy ideiglenesen csökken a demokrácia, mozgósítják a katonaságot, és az egyenruhások (rendőrség, katonaság, csendőrség) szabadabb kezet kapnak, nem kell bírósági engedély mindenhez, bárkit előállíthatnak, kihallgathatnak, lehallgathatnak, házkutatást tarthatnak bárhol. A határon visszahozzák az ellenőrzést. Eredetileg 12 napig tart a szükségállapot, de ha a parlament (a közgyűlés és a szenátus is) megszavazza, bármeddig meghosszabítható. A szükségállapot vonatkozhat csak egy-egy területre, vagy az egész országra. A teljes országra kiterjedő szükségállapot legutóbb Charles de Gaulle ideje alatt volt az ötvenes években. Az akkoriban totális politikai káoszba fulladt országnak ez, -a mai történelmi ellemzők szerint-, igencsak jót tett. Charles de Gaulle a közelmúlt francia történelmének legelismertebb alakja és nem csak II . világháborús szerepvállalása miatt.

Jelenleg újból (egész országra kiterjedő) szükségállapot van Franciaországban múlt hét péntek óta. Most egy politikailag súlytalan, és népszerűségében igencsak « megtépázott » köztársasági elnök, Francois Holland hirdette ki, akinek jelentősége valószínűleg messze elmarad Charles de Gaulle-étól, de a « nemzetközi helyzet » mégis ezt a megoldást adta a kezébe. Az idén januártól tartó terror-veszély új szakaszba lépett, november 13-án, amit ma már « fekete péntekként » emlegetnek, Párizsban összehangolt támadássorozat legalább 129 ember halálát okozta. (Azért írom, hogy, legalább, mert több mint 300 sérült van, abból kilencvensok állapota válságos, tehát ez a szám sajnos nőhet még). Nem akarok nagyon részletekbe belemenni, nem hírblogot írok, inkább csak a saját szubjektív érzéseimet akarom kiírni magamból. Bármely hírportál részletesen hozza a témát. Én csak összefoglalom, amit tudok : Több, összehangolt támadást indítottak géppisztollyal és robbanószerrel felfegyverzett terroristák Párizsban és környékén, 6-7 helyszínen. Az ország legnagyobb és legjelentősebb stadionjában a State de Francenál, Saint Denisben robbantottak, de ott szerencsére a terroristáknak csak önmagukat sikerült elpusztítaniuk. Épp francia-német barátságos mérkőzést játszottak, az elnök is jelen volt. Ezután Párizs két kerületében, a 10-11-ben viszonylag egymáshoz közeli helyszíneken géppisztollyal lövöldözni kezdett több terrorista, bárok, éttermek teraszán lévő vendégeket lőttek agyon. A legdurvább viszont egy rockkoncerten történt, a Bataclan klubban, ahol túszul ejtették a közönséget, és majdnem száz embert meg is gyilkoltak. A terroristák nagyrészét a rendőrség lelőtte. Később, szerdán (18-án) Saint Denisben rajtaütés-szerűen elfogtak, illetve megöltek még terroristákat, valószínűleg a támadás értelmi szerzőjét is. Egyenlőre, hogy kik voltak pontosan, én nem tudom, nem volt lelkierőm utána nézni. Valószínűleg itt született franciák. Hiába nézek egy furcsa tekintetű, szakállas ember arcába, nem értem meg, miért volt ez az egész, és ráadásul hasonló külsejű emberek között élek, nem akarom, hogy a fejembe vésődjenek ezek a tekintetek. Mindegy, hogy Ahmednek vagy bármi másnak hívták őket. Mert ahhoz sajnos nem fért kétség már az elején, hogy iszlamista terroristák voltak. A támadást az Iszlám Állam (ISIS) vállalta magára. Magyarázatként jött a szokásos homályos spirituális szöveg a «bálványimádó, erkölcstelen hitetlenekről », meg Franciaország katonai szerepvállalásairól (bombázzák Szíriában az ISIS állásait), meg arról, hogy megsértették Mohamed prófétát. Ebből kifolyólag össze lehet kapcsolni a mostani támadást a januári Charlie Hebdo szerkesztősége ellenivel (a szatírikus lap többször hozott le « vallási érzékenységű » karikatúrákat), bár a dolog egy kicsit sántít, az akkori támadást nem is az ISIS, hanem az Al-Kaida vállalta magára, akik egyébként elvileg fasírtban vannak az ISIS-sel jelentleg. A januári is megviselt, de a mostanihoz képest mégis « emberléptékűbb » volt, ha lehet ilyet mondani, « vallási sértődésből jött túlreakció ». Illetve nem, a terrorra nem szabad magyarázatot keresnünk, de valahogy mégis, nemcsak az áldozatok számában volt ez a mostani sokkal inkább hidegvérű tömegmészárlás, mint konkrét indokokkal, követelésekkel bíró terrorakció. A kettő között eltelt időszakban végig « allerte vigipirate » azaz « legmagasabb fokú készültség, terrorveszély » volt, géppisztolyos katonákkal mindenütt (a mi városunkban a zsidó iskola előtt), több ellenőrzéssel, korlátozott lehetőségekkel (az animátori munkámra is kihatással volt, a gyerekek programszervezésébe is beleszólt ez), több terrorgyanús támadással, köztük legalább két olyan eset, ahol a véletlenen múlott, hogy nem lett mészárlás. A terrorveszély kézzel fogható volt, bár ahogy teltek a hónapok, egyre többen gondolták inkább csak paranoiának mindezt. Pedig nemzetközi szinten is pörögtek az események, terrortámadás volt Dániában, Tunéziában, Pakisztánban, Kenyában, Kuwaitban, Törökországban, Libanonban (most hirtelen ezek jutnak eszembe), ezekben az országokban nagyából ugyanazon körök ugyanabból a célból támadtak, a Szent Háború, a dzsihád nevében. Megtévesztett, életidegen, spirituálisan nagyon eltévedt emberek. Sok mindent tudnék mondani róluk, ki tudja mi az igazság, a blog többek között arról is szól, hogy ezt kiírjam magamból. Mert az utóbbi időben én is többször megkaptam a paranoiás jelzőt, főleg, amikor a terrorveszélyre rárakódott a saját személyes külvárosi tapasztalatom a működésképtelen integrációról, az idén Európát komolyan érintő menekülthullám témája, és persze valószínűleg a túlzó, mániákus szorongásom is. Néhányan körülöttem csak az utóbbit vették figyelembe. Bár nekik lett volna igazuk...

Miért írok?

2009 januárjában költöztem ki Párizsba a francia szerelmemhez V.-hez másfél év távkapcsolat után. Olyan romantikus tündérmesének tünt az egész. A nulláról indultam a nyelvtudásban, a külföldön élésben, sőt még a tartós együttélésben is. Akkor kezdtem el egy blogot írni « á pári » címmel, olyan « kiköltözős » énblogot csak a rokonaimnak, barátaimnak, hogy tudják, hogy alakul az életem Párizsban. Nem olvasták sokan, de nem is hirdettem. Évek óta nem is néztem rá (talán azt még említettem benne 2011 elején, hogy babát várok), most meg akartam keresni, hogy ide berakjam, mint előzményeket, de eltünt a netről a « blogtérrel » együtt. Sajnálom, jó kis szövegek meg fotók voltak benne, dokumentálta szerelmünk hajnalát, egy izgalmas, friss Párizsról szólt, amit én épp felfedeztem. Még nem volt olyan erős a honvágy, nem esett szét annyira minden, mint most érzem időnként. Talán néhány mostani (remélt) olvasóm emlékszik még rá. Mindegy, biztos el van mentve valahol a gépemen, majd talán berakok ide egy-egy részletet. Nem írtam következetesen, sokszor stresszelt az, hogy le vagyok maradva, ezt is meg azt is még « meg akarom írni a blogra », aztán nem írtam, ez a veszély a mostanival is fenn áll, pedig van mit kiírnom magamból (sajnos – hogy miért, azt majd később). Aminek dokumentálása a leginkább hiányérzetet keltett bennem, az a 2010-es kiállításom a Katolikus Misszióban, az első (és eddig egyetlen) önálló kiállításom, ami egész sikeres volt, sokan voltak, és a képek felét (igaz, nem túl magas áron) eladtam. https://sites.google.com/site/varrozsofia/Home/parizsi-kiallitas-2010 Erről talán írok is majd ide egy « visszadátumozott » posztot, főleg, ha a mostani blog felveszi azt az irányt, amit eredetileg szántam neki (« kultúrblog »).

Sokminden történt az « á pári » abbahagyása óta, nem fogok mindent részletezni, csak címszavakban : 2011 augusztusában megszületett a fiunk, Yohan Ákos, engem a babázás pszichésen igen megviselt, majd 2012-ben elköltöztünk a szép kis Alésiánál lévő (14. kerület) 22 m2 studióból egy 3 szobás, 8. emeletes, tehát világos, erkélyes, hidromasszázskádas saját (V. által megvásárolt) panellakásba, ehhez persze várost kellett váltani, mert Párizsra nem volt büdzsénk. A lakás felsorolt előnyeit sajnos nem kompenzálja a hátránya : a környék, ahol található. Most "banlieuben" lakunk, Párizstól délre 3 RER megálló, magyarul én úgy szoktam mondani « félgettó », mert vannak ennél rosszabb környékek is, de a gettósodás folyamata látványos. A lakosság nagyobb része észak-afrikai eredetű (arab, fekete) francia. Nem, elsősorban nem velük van a baj, illetve inkább a szociális jelenség, ami zavar, nem a kulturális/vallási, és én vagyok túl idegen hozzájuk képest. Ők voltak itt előbb, ők vannak többen, én vagyok lebénulva, innen az izoláció érzése. Ez a « gettólét » meghatározza az alaphangulatomat, amire rájött a kapcsolatunk megingása (ebben valószínűleg az én « nehezen gyógyuló » pszichém is benne volt), az anyaság nehézsége, a nőiességem lerobbanása (jelentős elhízás) meg az önmegvalósítás hiánya (ennek érzete). Nem sokkal Ákos születése után elkezdtem magánvállalkozóként a Magyar Intézetben dolgozni, hetente egy alkalommal óvódás korú gyerekeknek tartok magyar foglalkozást, ez státuszilag jó munka, de nem elég elfoglaltság. Emellett iskolai animátorként is dolgozok 2 éve, (magyarul nagyjából « képesítés nélküli napközis tanár », bár ez így nem pontos), az eredeti rajztanári diplomámhoz képest ez nem egy nagy kategória, de ahhoz képest, hogy a nyelvtudásom milyen szintű (erős közepes, bár a visszajelzések alapján jobban beszélek franciául, mint ahogy én azt magamról gondolom, tehát itt bejátszik a szokásos kisebbségi érzés), és hogy Ákos születése előtt még bébiszitter/takarítónő voltam, végülis eredmény ez a munka is, főleg, hogy tavaly óta a saját városomban vagyok önkormányzati alkamazásban, igaz, csak óraadóként. Most még elkezdtem az animátor tanfolyamot (BAFA) az első kurzust pár hete csináltam végig, amire büszke vagyok, nézve a a tanfolyam fizikai (pl. labdajátékok) és pszichés intenzitását és az én állapotomat. Mert igen, azóta újból gyermeket várok, megint fiú, lassan a 9. hónapban vagyok. Furcsa ez, tudom, ilyen megingott élethelyzetben, de nagyon szerettem volna testvért Ákosnak.

Pár hónapja tervezem, hogy újból blogot írok, főként terápiás jelleggel, és mert érdekel ez a fajta önkifejezés. Netfüggő vagyok, azaz rosszul használom a netet, sokszor elveszek a facebookban, mások életét lesem, vagy mások által írt blogban játszom az « aktív kommentelő » szerepet. Jó az is, csak el lehet benne merülni feleslegesen. Befeszülök, mindenhol el akarom mondani a véleményem, meg akarom magam mutatni, fontos akarok lenni., még egyszer - meg még egyszer válaszolni akarok. Mégiscsak jobb egy saját blog, akármilyen kevés olvasóval, ha csak magamnak írok, az is terápiás. De miről írjak ? Legyen sima énblog, az « á pári » folytatása ? Pszichoblog ? Azt senki nem bírná olvasni, még én sem. Babablogot sosem akartam írni. Aztán eszembe jutott, hogy művészeti, kulturális blogot fogok írni, na nem olyan nagyon komolyan, sznobul, csak úgy lazán, « streetartosan ». Egyrészt erről a témáról van mondanivalóm, ismereteim is, visszakanyarodhatnék eredeti szakmámhoz, és rákényszeríteném magam arra, hogy kiállításokra járjak, mert csak úgy tudok írni róla, sőt akár színházba, koncertre is. Ezek hiányoznak az életemből, a kisgyerekes anya lét sok szempontból lebénít, a kiköltözés is, meg az is, hogy az itt megismert barátaim nagyrésze elköltözött és/vagy szült szintén. Persze előrehaladott terhesen, meg aztán pici babával még bonyolultabb lesz, de hátha, mégis elkezdem. Ez már nyár óta a fejemben van, sok más egyéb « mindjárt elkezdemmel » együtt.

Aztán a « nemzetközi helyzet » úgy hozta, hogy más témám lett. A 2015 január (Charlie Hebdo elleni támadás) óta tartó terrortámadás-sorozat múlt pénteken elérte (remélhetőleg) csúcspontját, azóta szükségállapot van Franciországban, innen a blog címe. Muszáj erről írnom, hónapok óta ez az (egyik) monomániám, ráadásul most valósággá vált a paranoia, nagyon megvisel. Eleinte biztos csak erről fog szólni a blog, aztán később talán átalakul, még akár « kultúrblog » is lehet belőle.