Végre eljutottam
odáig, hogy folytassam az előzőt.
Napok óta csak
fejben írom megint a blogot, már hatalmasra dagadt ez a poszt,
pedig el sem kezdtem még gyakorlatban írni. Közben megvolt a
kézműves foglalkozás is, meg szerdán voltam az Intézetben,
gyerek-foglalkozást tartani (a néptánc nem lesz már idén a terrortámadás miatt), és a
szülészeten is voltam felülvizsgálaton, ahol jól ki is borultam,
de erről itt most nem írok... Pörgök mindennap a neten, és
örülök, ha akadnak olvasóim, valamiért fontos ez is, pedig
elvileg terápiából írnék. Ha épp nem az facebookon dühöngenék,
vagy mások blogján feszülnék. Belesétáltam megint egy csapdába,
pedig TUDTAM, sejtettem mi lesz, hogy van, akinek fontosabb a
« különállás », mint az empátia, látszott ez a FB-n
is, van aki átszinez profilképet, és van, aki ezt nem bírja ki
megjegyzés nélkül. Bizonyára nem látom én ezt most kívülről,
de már a téma felvetése is nyomaszt, ha valakit nem érint, miért
nem lehet elmenni mellette ? Meg most hirtelen mindenkinek
megnyilvánulási kényszere van, mindenki iszlám- és Közel-Kelet
szakértővé lépett elő, meg biztonsági szakértővé, meg
francia szociológussá, vagy a facebook megnyilvánulásokon
fanyalog. Én meg ezen morgok, feszülök, valószínűleg én is
igazságtalan vagyok, meg is bántok másokat hirtelenkedve. Vagy
igazam van ? Mondjuk nem tudom, miért kell nekem
személyiségzavaros nicknév alatt személyiségzavaros kommentek
hosszú sorát gyártani évek óta. Mit és kinek akarok
bebizonyítani ? Ez a kérdés amúgy felmerül a blogírásom
közben is, sőt, még az ádventi koszorú-készítés szervezése
közben is. Kinek és mit akarok folyton bebizonyítani ?
A múlt pénteken
gyomorgörcsöm volt este, akkor még csak egy hét telt el a valóban
szörnyűvé sikerült péntek 13-a óta (fel sem fogtam még a
dátumot, mint egy hülye horrorfilm), aztán tegnap megint péntek
este, buliidő a szombat estével együtt, ha nem történik semmi az
éjjel, akkor megúsztuk. Nem történt, nem ébredtünk szörnyű
hírre sem szombat, sem vasárnap reggel (még hétfőn sem, pedig
vasárnapra újabb terrort jósoltak, tele volt vele a net,
Brüsszelben is teljes készültség volt), és a tegnap estét is
megúsztuk. Ezeken az éjszakákon nekem muszáj hajnalban felkelnem,
és a nappaliban megnéznem V. gépén frissítették-e a « párizsi
terrort » azóta a magyar hírportálokon, ha hajnali kettőig
semmi, akkor lehet tovább aludni. Másnap reggel aztán net
bekapcsol megint, bár erre V. már ugrik, akkor megvárom, hogy
felkeljenek ők is, és elkezdjék nézni a délelőtti meséket,
együtt a két srác. Ha a mesék közben nincs különhír, nem fut
semmilyen « rendkívüli információ » a képernyő
alján, akkor nyugis volt az éjjel. Vajon meddig fog ez tartani,
hány ilyen hétvégém lesz még ? Amúgy is rosszul alszom, a
hasam is megy, a fülem is be van gyulladva egy ideje. Egy jó
barátnőm szerint azért fáj a fülem, mert « nem bírom
hallani már » ezt a feszültséget, fenyegetettséget, amiben
most Európa él, és inkább nem kéne neteznem. Nem kéne, de akkor
hogyan írjam a blogot ?
Azon a bizonyos
péntek este is véletlenül, már az ágyból, fél füllel
hallottam meg, hogy V. a szüleinek telefonál, hol vannak, voltak-e
a városban, hallottam a « lövöldözés » szót, de
aztán nem nagyon akarta elmondani nekem mi történt, tudta, hogy
milyen érzékeny vagyok, és január óta « mániákus »
a témában. Kérdeztem, van-e halott, azt mondta, legalább 40. Már
ez is önmagában felfoghatatlan volt, a januári támadás 17
halottja volt eddig a francia rekord. V. azt akarta aludjak, hogy
« kényszerítsem » magam az alvásra, maradjak legalább
az ágyban, nem ment, mire hajnalban kinyitottam a gépét a
szalonban, már 120 halott volt. Akkor beültem egy kád forró vízbe
egy Radnóti kötettel. Onnan jött a vers ötlete. Azon éjszaka
órákig csak az agyalás ment : miért teszed ezt velünk
Istenem ? Majd egy érzés, egy « menekülési útvonal »,
hogy ez nincs is, nem történt meg, valami rossz álom lehet, hülye
péntek tizenharmadikai poén, én ezt most « ki akarom
törölni », delete, mint a régi filmeket, megvágom a
szalagot, kivágom ezt a szar jelenetet, és a két végét
összeragasztom. Tehát ez nincs, nem történt meg. Átírom,
valahogy így :
A koncerten jó
volt a hangulat, a zenekar vagy 10 számot játszott, meg még három
ráadást (sosem hallottam róluk, bár maradtam volna ebben a
tudatlanságban..), majd megnézik a párizsi éjszakát talán,
felcsípnek rajongókat, kaliforniai metálbanda, ha először voltak
itt, Párizsban, biztos tele voltak sztereotip elképzelésekkel. Az
amerikaiak, ha semmit nem tudnak Európáról, Párizsról biztos
hallottak legalább, itt is van Eiffel torony és nagyobb, mint Las
Vegasban. Aztán folytatják pár nap múlva a turnét, Budapesten is
játszottak volna. A közönség meg hazamegy, huszonéves fiatalok,
vagy elindulnak kocsmát, bulihelyet keresni még a városban, péntek
este van, miért is ne ? És azon agyalnak, volt-e annyira jó a
koncert, mint várták. Sokat jártam én is rockkoncertekre. Ha
nagyobb a társaság, a végén össze kell várni a népet, X még
pisil, vagy sört vesz, a ruhatárban bazi hosszú a sor, Y
felszedett egy csajt, de elég részeg, szerintem nem fogja megadni a
telefonszámát, vagy ha igen, holnap nem fog emlékezni arra, kinek
adta meg és miért. A koncertjegyet elrakjuk az archívumba, nekem
is volt ilyen kis füzetem, amibe beragasztgattam egy időben a
jegyeket. Hogy tudjam később, milyen bandákat láttam élőben. És
megkeresik az éjszakai buszt, vagy reggelig kószálnak a városban,
szombaton aztán egész nap pihi, még ha az anyjuk megjegyzést is
tesz « aki legény éjjel, legyen legény nappal is »,
vasárnap aztán már használhatóak, lehet készülni a hétfőre.
Hazamegy a rockújságíró is akit a felesége keresett a neten a
támadás után, megírja, hogy milyen jó volt a buli, vagy
szarabb volt, mint gondolta, az új lemez gyengébb lesz, mint az
előző, ez a banda is öregszik. Hazamegy az angol srác is, aki a
zenekar pólóit árulta az előtérben, a biztonságiak is kiveszik
a füldugót a fülükből és hazamennek, az egyiknek magyar
felesége van, a lemeztársaság emberei is, köztük egy nő, otthon
várja egy 16 hónapos gyermek, igen, még ő is jár rockkoncertre,
anyaként, miért ne tenné ? Ne legyünk már ilyen konzervatívak,
miért ne mehetne egy fiatal anya metálkoncertre ? Főleg úgy,
hogy egy lemeztársaságnál dolgozik, a bulizás a munkája része.
Szerencsés ember. Márminthogy, annyira mégsem... Az ő férje
írt aztán levelet a terroristáknak, ez is körbement a neten.
Hazamegy a fiatal szerelmespár is, néhány hónapja költöztek fel
Párizsba, ajándékba kapták a koncertjegyet. A neten keringő
fotójukon egymást ölelik boldogan. Hazamegy a dél-afrikai
lány is ,ő tényleg hazament, miután órákig feküdt mások
vérében, és ismeretlen marad, mint előtte volt, nem fut körbe
a világhálón a rémtörténete. És hazamennek a kávézók, bárok
vendégei a 10.-11. kerületből. A teraszt több kerületben
éjfélkor zárni kell, gondoljunk az ottlakókra is. Hideg van, a
teraszt fűteni kell, ez sok pénz, de péntek este sokan vannak, és
pl. a dohányosoknak muszáj a teraszon lenni. A vendégek fizetnek,
majd taxit fognak, a pincérek behordják a székeket, asztalokat. A
társaság egy része spicces, elmegyünk még valahova ? Itt is
ez a kérdés. Péntek este van, és a világ egyik « legtöbbet
emlegetett » nagyvárosában vagyunk. De egyszer hazajut
mindenki, lehet hogy csak szombat hajnalban. A szép tunéziai lány
is, Houda, aki a 34. születésnapját ünnepelte, a nővére csak
azért jött Párizsba, hogy részt vegyen a bulin. Meghaltak mind
a ketten, meg vagy még tizenöten a társaságból. Sok
barátja volt Houdának. Vajon kihozták már a tortát ?
Elénekelték a Joyeux Anniversairet ? Vajon ivott Houda
alkoholt, vagy csak egy kis pezsgőt, ha már szülinapja van ?
Kivételesen ? Csinos, modern lány volt, nem nézett ki 34-nek.
Nem fekete lepelben járt, mint a Saint Denis-i nők. Párizsiasan
élte az életét, úgy is halt meg. Kevés tunéziait ismerek
itt magam körül, de egyik sem jár fekete lepelben. Máshogy néznek
ki, mint az algériaiak, világosabb a bőrük, finomabbak az
arcvonásaik, és valahogy « európaiabban » élnek.
Persze mit tudom én, csak a környéken élők alapján sztereotipizálok. Nem szép ez részemről az algériaiakkal szemben.. Houda szombaton sokáig alszik még, majd megnézegeti az ajándékait,
mégegyszer megköszöni mindenkinek cseten, aki eljött, fogadja a
jókivánságokat, FB-n mindenkit lájkol, aki boldog szülinapot
kíván neki, pedig tudja, hogy ez kicsit hamis, a facebook jelzi a
szülinapot, egy csomó embernek amúgy eszébe sem jutott volna.
Mindegy, így is sok vendége volt.
És megy tovább az
élet.
A Saint-Denis banda
is, elmennek inkább törökországi menekülttáborokba szíriai
menekülteket gondozni, betegeket ápolni, gyerekeket felvidítani,
ételt-italt-ruhát-gyógyszert osztani. Mert lehet ám így is
közelíteni Isten felé, tisztességgel végigcsinálni egy életet,
napi 5x-i imával, böjttel, zarándoklattal, jótékonykodással.
Bár kétségkívül bonyolultabb, mint géppisztollyal lövöldözni
védtelen és gyanútlan civilekre, főleg ha így is garantálják
nekik a mennyországot. Tévednek, de ez már nem az én problémám...
Ha lenne egy
varázspálcám, akkor így alakítanám át a legutóbbi péntek
13-át és a következő szombatot és a vasárnapot és a többi
napot, akkor most ismeretlenek lennének ezek az arcok, nevek,
élettörténetek, nem keringenének itt a neten, az áldozatoké
és a gyilkosoké is, egyetemisták, designerek, « nagy jövő
előtt álló fiatalok », és a Saint Denis-iek, a nehéz
gyerekkorukkal, akkor most Francois Holland nem lenne a
legfogadottabb államfő, aki Putyintól Obamáig szalad és vissza,
akkor szombaton (még két hete) elmentünk volna bevásárolni az
ádventi koszorú készítésre a többi szervezővel, akkor még nem
nyittatták volna ki minden bevásárlóközpontban, és külön
minden boltban a táskánkat, és a kabátunkat (mint tették a
következő héten, amikor végre eljutottunk vásárolni, sőt
később a szülészeten is, - egy darabig most így fogunk élni),
akkor még jött volna vasárnap az összes jelentkező, vagy 26
család, akkor a következő hétvégén, azaz az előzőn (amikor
végülis meg tudtuk tartani a foglalkozást), el tudtam volna menni
anyósomékhoz köszönteni őt a születésnapján V.-vel és
Ákossal, nem lett volna ebből külön családi konfliktusforrás.
Akkor most nem
lenne szükségállapot. (Azóta szavazott a parlament, még három
hónapra meghosszabították.)
De nincs
varázspálcám, és ez nem így történt.
A koszorú
készítést tehát megtartottuk a Misszióban egy héttel később a
tervezettnél, bennem volt egy nagy adag dac, hogy azért is.
Izgultam persze, nem csak a terrorveszély miatt, 2009 óta szervezem
ezt a programot, eredetileg egy itteni barátnőm találta ki, aki
már elköltözött Párizsból, eddig mindig izgultam, hogy jól
sikerüljön. Kicsit túl is izgulom, pedig minden évben megfogadom,
hogy jövőre lazább leszek. Megintcsak a már említett bizonyítási
kényszer. Idén viszonylag későn is kezdtük el hirdetni,
legalábbis nekem ez volt az érzésem, tavaly nehezen jöttek össze
a jelentkezők. Ehhez képest idén gyorsan gyűlt a nép, meg is
ijedtem egy kicsit, 9 hónapos terhesen ilyen komoly szervezést
bevállalok, az én email-címemre jönnek a jelentkezők, az én
nevem alatt fut a program, ez felelősség, meg kell mutatnom, mit
tudok, eredetileg rajztanár vagyok, ugye, MUSZÁJ elmennem a
lányokkal vásárolni, mert én már ismerem a dekor boltokat a
városban, mit hol érdemes, nekem már van x év tapasztalatom...
nyilván ezt is eltúloztam. Volt is belőle konfliktusom V.-vel,
főleg, amikor az (eredeti dátum) előtt pár nappal a szülészetre
mentem, mert annyira görcsöltem. Végülis akkor nem volt gond,
meglett volna simán a program, de jött a terrortámadás, pár
napig azt sem tudtuk mi lesz. Aztán vagy 5-6 köremailben
megbeszéltük, hogy ki jönne mégis, végül a következő
vasárnapon ( a legutóbbin) ott volt az eredeti jelentkezők több,
mint a fele. A program előtti szombaton bevásároltunk, nem tudtunk
mindent megvenni, pedig négy boltban voltunk, én izgultam azon is,
hogy nem futunk-e ki a büdzséből, meg idén is csak hungarocell
koszorúkat tudtunk venni, amit be kell vonni merített papírral,
vagy legalábbis én ehhez ragaszkodom, úgy hogy hazacipeltem a 20
koszorút papírostúl, tömegközlekedésen, 9. hónapos hassal,
esőben, szélben, majd szedtem még tobozokat, terméseket a parkban
(hajolgattam!), mert féltem, hogy nem lesz elég dekoráció a
koszorúkra. Ezeket aztán otthon kimostam, megszárítottam, és
lefújtam aranyra/ezüstre. És bevontam a 20 koszorút. Hajnalig
dolgoztam. V. és Ákos az anyósoméknál, ahol vártak volna engem
is, de « nekem a koszorúzás fontosabb ». Másnap olyan
fáradt voltam, hogy megint nem tudtam a misére menni, pedig minden
évben megfogadom, hogy megyek, V.-ék hazajöttek délelőtt, de még
azon is vitázni kellett, hogy eljönnek-e velem. Ákost mindenképp
vinni szerettem volna, mert eddig minden évben vittem, még babaként
is, és tavaly már volt annyira nagy, hogy beszállhatott volna a
koszorú készítésbe, el is kezdett egy koszorú alapot dekorálni,
de én kivettem a kezéből, mert kellett egy váratlan
jelentkezőnek. Aztán lelkifurdalásom volt, hogy miért is nem
hagytam a fiamat dolgozni. Minden évben annyira rápörgök, hogy
mindenkinek jó legyen, közben « elhanyagolom » a
családomat. Most idén megfogadtam, hogy nem így lesz, együtt
fogok velük koszorúzni. Ez nagyrészt sikerült is, bár idén is
nagyon pörögtem állapotom ellenében is. Végül eljött V. is,
-a sok cucc miatt a kocsira is szükség volt,- és szerintem jól
érezte magát. Jól sikerült a
program, szép koszorúk készültek, sokan hoztak zöldet is, új
emberekkel is találkoztam, és személyes barátaim is eljöttek,
hoztak Ákosnak ajándékot, meg a leendő kisbabának ruhákat. És
a pénz is bejött, sőt egy kicsit pozitívban voltunk, azt oda
tudtuk adni a Missziónak. És kibírtam. És végigcsináltam. És
minden nehézség ellenére, azért is. Kicsit patetikusan úgy
éreztem, az élet győzött a halál felett. Nekünk AKKOR IS lesz
karácsonyunk, meg adventi koszorúnk. Mi élünk, programot
szervezünk. Folytatódik minden, bepótoljuk, ami elmaradt. A
halottakat megsiratjuk, eltemetjük, ez fáj, de az élet megy
tovább. Csak abban a kórházban, ahol én szülök majd hamarosan,
naponta 8 baba születik, és van 16 szülészet Párizsban.
Kinyitnak újból a bárok, kávézók, még koncertek is lesznek. És
a République téren tovább fognak zenélni az utcai zenészek, és
gördeszkáznak a fiatalok.
Ti meg mentek a
történelem szemétdombjára.
De jövőre tényleg
nem kéne ezt ennyire túlpörögnöm. Jövőre minden más lesz. Két
gyerekem lesz. Lehet, hogy már nem is fogunk itt élni. És
remélhetőleg nem lesz szükségállapot.
Hazafelé aztán
ott köröztünk a République tér körül, a Canale Saint Martin
elején. Ismerem ezt a környéket, itt dolgoztam két évig
bébiszitterként, sokat sétáltam itt a gyerekekkel. Most gyertyák,
virágcsokrok, fiatalemberek fotói mindenütt. Szívbemarkoló volt.
Ültünk a dugóban, V. már ingerült volt, hogy mikor érünk haza,
vele erről nem lehetett beszélni. Azóta se nagyon. Szerinte az a
legjobb védekezés, ha éljük tovább az életünket, és nekem is
túl kéne lépnem az egészen, mint a többi embernek. Csak azt nem
érti meg, hogy én nem vagyok « többi ember ». Én én
vagyok. Minden este gyertyát gyújtanék, aztán elfelejtem.
Mindennap írnám a blogot, aztán nem írom. Most meg csak írom,
írom ezt a posztot, sosem lesz vége, örülök, ha van, valaki
végigolvassa...
Íme az idei koszorúnk, közös
munka, Ákos is aktívan részt vett a készítésében. (Ezt
rajztanári önérzetem miatt muszáj megjegyezni, mert az én
régebbi koszorúim ennél azért letisztultabbak voltak.)