Miért írok?

2009 januárjában költöztem ki Párizsba a francia szerelmemhez V.-hez másfél év távkapcsolat után. Olyan romantikus tündérmesének tünt az egész. A nulláról indultam a nyelvtudásban, a külföldön élésben, sőt még a tartós együttélésben is. Akkor kezdtem el egy blogot írni « á pári » címmel, olyan « kiköltözős » énblogot csak a rokonaimnak, barátaimnak, hogy tudják, hogy alakul az életem Párizsban. Nem olvasták sokan, de nem is hirdettem. Évek óta nem is néztem rá (talán azt még említettem benne 2011 elején, hogy babát várok), most meg akartam keresni, hogy ide berakjam, mint előzményeket, de eltünt a netről a « blogtérrel » együtt. Sajnálom, jó kis szövegek meg fotók voltak benne, dokumentálta szerelmünk hajnalát, egy izgalmas, friss Párizsról szólt, amit én épp felfedeztem. Még nem volt olyan erős a honvágy, nem esett szét annyira minden, mint most érzem időnként. Talán néhány mostani (remélt) olvasóm emlékszik még rá. Mindegy, biztos el van mentve valahol a gépemen, majd talán berakok ide egy-egy részletet. Nem írtam következetesen, sokszor stresszelt az, hogy le vagyok maradva, ezt is meg azt is még « meg akarom írni a blogra », aztán nem írtam, ez a veszély a mostanival is fenn áll, pedig van mit kiírnom magamból (sajnos – hogy miért, azt majd később). Aminek dokumentálása a leginkább hiányérzetet keltett bennem, az a 2010-es kiállításom a Katolikus Misszióban, az első (és eddig egyetlen) önálló kiállításom, ami egész sikeres volt, sokan voltak, és a képek felét (igaz, nem túl magas áron) eladtam. https://sites.google.com/site/varrozsofia/Home/parizsi-kiallitas-2010 Erről talán írok is majd ide egy « visszadátumozott » posztot, főleg, ha a mostani blog felveszi azt az irányt, amit eredetileg szántam neki (« kultúrblog »).

Sokminden történt az « á pári » abbahagyása óta, nem fogok mindent részletezni, csak címszavakban : 2011 augusztusában megszületett a fiunk, Yohan Ákos, engem a babázás pszichésen igen megviselt, majd 2012-ben elköltöztünk a szép kis Alésiánál lévő (14. kerület) 22 m2 studióból egy 3 szobás, 8. emeletes, tehát világos, erkélyes, hidromasszázskádas saját (V. által megvásárolt) panellakásba, ehhez persze várost kellett váltani, mert Párizsra nem volt büdzsénk. A lakás felsorolt előnyeit sajnos nem kompenzálja a hátránya : a környék, ahol található. Most "banlieuben" lakunk, Párizstól délre 3 RER megálló, magyarul én úgy szoktam mondani « félgettó », mert vannak ennél rosszabb környékek is, de a gettósodás folyamata látványos. A lakosság nagyobb része észak-afrikai eredetű (arab, fekete) francia. Nem, elsősorban nem velük van a baj, illetve inkább a szociális jelenség, ami zavar, nem a kulturális/vallási, és én vagyok túl idegen hozzájuk képest. Ők voltak itt előbb, ők vannak többen, én vagyok lebénulva, innen az izoláció érzése. Ez a « gettólét » meghatározza az alaphangulatomat, amire rájött a kapcsolatunk megingása (ebben valószínűleg az én « nehezen gyógyuló » pszichém is benne volt), az anyaság nehézsége, a nőiességem lerobbanása (jelentős elhízás) meg az önmegvalósítás hiánya (ennek érzete). Nem sokkal Ákos születése után elkezdtem magánvállalkozóként a Magyar Intézetben dolgozni, hetente egy alkalommal óvódás korú gyerekeknek tartok magyar foglalkozást, ez státuszilag jó munka, de nem elég elfoglaltság. Emellett iskolai animátorként is dolgozok 2 éve, (magyarul nagyjából « képesítés nélküli napközis tanár », bár ez így nem pontos), az eredeti rajztanári diplomámhoz képest ez nem egy nagy kategória, de ahhoz képest, hogy a nyelvtudásom milyen szintű (erős közepes, bár a visszajelzések alapján jobban beszélek franciául, mint ahogy én azt magamról gondolom, tehát itt bejátszik a szokásos kisebbségi érzés), és hogy Ákos születése előtt még bébiszitter/takarítónő voltam, végülis eredmény ez a munka is, főleg, hogy tavaly óta a saját városomban vagyok önkormányzati alkamazásban, igaz, csak óraadóként. Most még elkezdtem az animátor tanfolyamot (BAFA) az első kurzust pár hete csináltam végig, amire büszke vagyok, nézve a a tanfolyam fizikai (pl. labdajátékok) és pszichés intenzitását és az én állapotomat. Mert igen, azóta újból gyermeket várok, megint fiú, lassan a 9. hónapban vagyok. Furcsa ez, tudom, ilyen megingott élethelyzetben, de nagyon szerettem volna testvért Ákosnak.

Pár hónapja tervezem, hogy újból blogot írok, főként terápiás jelleggel, és mert érdekel ez a fajta önkifejezés. Netfüggő vagyok, azaz rosszul használom a netet, sokszor elveszek a facebookban, mások életét lesem, vagy mások által írt blogban játszom az « aktív kommentelő » szerepet. Jó az is, csak el lehet benne merülni feleslegesen. Befeszülök, mindenhol el akarom mondani a véleményem, meg akarom magam mutatni, fontos akarok lenni., még egyszer - meg még egyszer válaszolni akarok. Mégiscsak jobb egy saját blog, akármilyen kevés olvasóval, ha csak magamnak írok, az is terápiás. De miről írjak ? Legyen sima énblog, az « á pári » folytatása ? Pszichoblog ? Azt senki nem bírná olvasni, még én sem. Babablogot sosem akartam írni. Aztán eszembe jutott, hogy művészeti, kulturális blogot fogok írni, na nem olyan nagyon komolyan, sznobul, csak úgy lazán, « streetartosan ». Egyrészt erről a témáról van mondanivalóm, ismereteim is, visszakanyarodhatnék eredeti szakmámhoz, és rákényszeríteném magam arra, hogy kiállításokra járjak, mert csak úgy tudok írni róla, sőt akár színházba, koncertre is. Ezek hiányoznak az életemből, a kisgyerekes anya lét sok szempontból lebénít, a kiköltözés is, meg az is, hogy az itt megismert barátaim nagyrésze elköltözött és/vagy szült szintén. Persze előrehaladott terhesen, meg aztán pici babával még bonyolultabb lesz, de hátha, mégis elkezdem. Ez már nyár óta a fejemben van, sok más egyéb « mindjárt elkezdemmel » együtt.

Aztán a « nemzetközi helyzet » úgy hozta, hogy más témám lett. A 2015 január (Charlie Hebdo elleni támadás) óta tartó terrortámadás-sorozat múlt pénteken elérte (remélhetőleg) csúcspontját, azóta szükségállapot van Franciországban, innen a blog címe. Muszáj erről írnom, hónapok óta ez az (egyik) monomániám, ráadásul most valósággá vált a paranoia, nagyon megvisel. Eleinte biztos csak erről fog szólni a blog, aztán később talán átalakul, még akár « kultúrblog » is lehet belőle.