Nem vagyok jól

Az előző kérdésre mindenki megtippelheti a választ, aki engem közelebbről ismer. Bár ez sem egyértelmű, mert azért az FB-re felrakok vidám, vicces dolgokat is, és az is én vagyok.

Valahogy úgy van ezzel az ember, hogy ez a fenti válasz nem fogadható el. Főleg kisgyerekes anyaként, de előtte meg várandós nőként, előtte meg szerencsésen külföldre költözött nőként, szerelmes lányként, stb., tulajdonképpen semmikor sem elfogadható, csak amikor nagy baj van. De azért lépten-nyomon kérdezgeti mindenki. És ha történetesen jól lennék, az érdekelne valakit ? Nem tűnik dicsekvésnek, ha valaki a szép életéről, sikereiről mesél ? És ha épp nincs semmi, se jó, se rossz, na az meg dögunalom. Akkor csak nézünk egymásra, ciki ez a közhelyesség, megvoltak az udvariassági körök, most miről beszélgessünk még ? De talán alapvetően azért kérdezzük ezt sokszor, hogy valahogy elindítsuk a kommunikációt, letudjuk a kötelező udvariassági köröket, és aztán végre beszélhessünk magunkról. « Te jól vagy ? Szuper. Mert én sajnos nem igazán vagyok jól, az van... » Vagy fordítva : « Tök jó, hogy jól vagy, én is jól vagyok, főleg most már hogy... » De mi van, ha valaki kérdés nélkül mondja, hogy « nem vagyok jól » ? Főleg, ha az a valaki ezt sűrűn mondogatja. Van még hallgatósága ? Írom én ezt a « net nagy magányának », lehet, hogy meg sem merem osztani az FB-n, mert már tök fárasztó, a cím is nagyon hívogató : « Jaj, a V. Zsófi nincs jól ? Deee meglepődtünk... » Igen, van egy pont, amikor az, aki nincs jól, teljesen magára marad, szája elnémul. Majd csak akkor nyitom ki megint, ha jól leszek.

Pedig nekem most hatóságilag kéne bebizonyítanom, hogy jól vagyok, és ez nagyon nyomasztó : kényszerek, színjátékok között hullámozva, aztán megint « túlőszíntén » kitőrve, a fene se tudja már ezt követni. Nemrég lejárt a congé maternité-m, azaz a szülési szabadságom, eddig még egy fillért sem kaptam, lehet, hogy ez adminisztrációs probléma, de lehet, hogy nem jár nekem : a szülés előtti három hónapban kevesebbet dolgoztam óraadóként. Hiába kértem az önkormányzatot, hogy ne csökkentsék ennyire a munkámat, terhes vagyok, - megtették. Egyébként hónapok óta nem küldték el a papírt a TB-nek, ezért áll a dossziém. Most megkértem újból, majd hónapok múlva eldöntik, hogy jár-e nekem pénz, vagy ahogy ismerem őket, majd írnak, hogy milyen papírokat kell még beadnom. Családi pótlékot kapok, abból megpróbálok nagyobb összeget kérni, az is kérvény, dosszié, papírmunka egy másik szervezettől. A munkahelyem úgy néz ki, nincs már meg, óraadóként úgysem ígértek semmit, pedig nyáron szerettem volna letudni azt a gyakorlatot, ami az animátorvizsgához kell, van másfél évem rá. És a jövő szeptembertől megkért bölcsit első körben visszautasították.

Amikor azt mondom, nem vagyok jól, nem vagyok a helyemen, akkor sokmindenre gondolok, az anya-, és feleségszerepek is idetartoznak, igen, de leginkább egzisztenciálisan vagyok szarul, nem tudom mit érek és ezzel mit tudok kezdeni, illetve mennyire kellek a világnak. Amikor erről beszélek, főleg magyarországi ismerőseimnek, akkor az a válasz, hogy most babázz, ne ugrálj, most az a fontos, ráérsz még. Persze ráérek, 38 éves múltam, sok munkakörben várják a 40 éves kezdőket, kisgyerekes anyaként. Az elmúlt 15 évben nagyrészt ideiglenes munkahelyeim voltak, « maradok, amíg nem találok jobbat ». Eleinte az volt a duma, hogy « eredetileg kirakatrendező vagyok », de abban a témában nehéz munkát találni, azóta toábbképeztem magam « eredetileg rajztanárrá », most ez a szöveg, ha valaki kérdezi, mivel foglalkozom : « originalement je suis prof d'art plastique », itt Franciaországban legalább elő tudom adni, hog a nyelvtudás hiányzik ahhoz, hogy a diplomámnak megfelelő munkát végezzek. Valójában amúgy sosem voltam hivatalosan alkalmazva, mint rajztanár, Magyarországon sem. A « művész » szótól mindig rettegtem, a « rajztanár » az szerényebb dolog : én inkább átadom az alkotás örömét, felfedezem a kreativitást, ebben jó vagyok, a konkrét alkotásban nem annyira. Még a gyakorlási fázisban van a rajzolásom, aquarellezésem. 20 éve. Valószínűleg ott is marad. Ezért leszek inkább « rajztanár ». De az sem vagyok. Nem tudom, miből tudnék megélni, miben tudnék kiteljesedni, az önmegvalósítás régóta csúszik. Maslow piramisom igencsak befejezetlen. Egyszer majd kiássa egy kutatócsoport, és sokat fognak gondolkozni rajta, hogy miért nem lett befejezve. Túl lassú volt az építkezés, és a fárao meghalt időközben ? Elfogyott a pénz ? Pedig ha befejezték volna, korának talán a legnagyszerűbb építménye lehetett volna, igazán újító, egyedi, formabontó. Vagy nem.

Sokszor érzem úgy, hogy igenis feszül bennem valami, és az a felszínre törne. Mint dobozba zárt pattogó bolhák, úgy feszítenek szét belül az el nem mondott, meg nem valósított ötletek, a lefojtott tehetség (van egyáltalán?) , le nem írt szövegek, meg nem festett képek. Nem látja senki, kívülről nem is értik, miért nem vagyok jól. Talán csak a kopogást hallják a dobozban. Furcsa ez a doboz. Gyógyszert kéne neki felírni, mert így zavaró. Normális doboz nem kopog. Mi bajod van már megint ? Miért nem vagy jól ? És én mondanám vég nélkül, az agyam meg nem áll, nekem mindenről van véleményem, csak találjak hallgatóságot, ha nem találok, akkor a falaknak mondom, igen, magamban beszélek, de magában csak egy őrült beszél. Pedig én a fejemben háromszor megfejtettem már a világot. De ez iszonyú idő és energia-igényes, és én ahelyett csinálom, hogy élném az életem. Hogy a családommal lennék.
Van egy blog, a szerzője bizonyos szempontból nagy hatással volt rám (ő említette nemrég a Maslow piramisát), ez egy régebbi írása. Minden szava késként fúródik belém. Igen, ez az, sok vagyok, ugyanez van nálam is, csak én beleragadtam ebbe. A művészet, az jó lenne, de mint említettem én attől is félek, visszautasítom a jelzőt, még a gondolatát is. Már előre szabadkozom. Á, én nem, én csak rajztanár.. lennék. De ez nem kishitűség ám, én nagyra tartom a művészetet, tudom, hogy ahhoz kell egy bizonyos plussz, és az bennem nincs meg. Nekem van kézügyességem, egy alap tehetségem, ami fejleszthető szorgalommal, eljuthatok egy bizonyos szintre, de az a szint sosem lesz ott, ahova én magam a művészeket rakom. A kiállításomon is úgy éreztem, -bármennyire is sikeresnek tünt akkor-, hogy ezek csak gyakorlatok, tanulmányaim melléktermékei, ez még csak a gyakorló fázis. És ismerősök veszik meg a képeket, jófejségből. De bennem van alázat. Én nem kiálltom ki magam művésznek. Vagy csak közönségesen lusta, gyáva és önbizalomhiányos vagyok, ez ezeket jól megideologizálom.

Nemrég találtam a neten egy párizsi « romgalériát » (egy volt gyárból alakították át), egész jó környéken van, a neve Arts Factory stílusosan. A bemutatott kiállításaik közül némelyiken nagyon felhúztam az agyam. Leginkább őrajta:, egy német nő, aki otthagyta iparművészeti tanulmányait az önéletrajza szerint, és kiköltözött az erdőbe hajléktalanok közé festeni. Ez már önmagában nagyon romantikus, vagány és nonkonformista, én ilyet biztos nem csinálnék, és láthatóan van, aki elhiszi, hogy csupán az ilyen életviteltől valaki nagy művész lesz. A leírás szerint a művésznő művészete «  faussemente  naive », azaz « direkt, tudatosan naív », « hamisan naív ».
Hát kéremszépen : a nagy büdös lóf.szt. Akárhogy rágom jobbról-balról, kattingatva a képeire, csak arra lyukadok ki, hogy ez a nő ennyit tud, egy centiméterrel sem többet, és ez művészetnek igen kevés. És nem azért mondom ezt, mert közepesen informált laikusként megálltam a reneszánsznál vagy maximum az impresszionistáknál, és minden utána jövőt kamu « gyerekrajznak » gondolok. Én tudom mi az, hogy avantgarde, Art Brute, Pop Art, a fogyasztói társadalom kritikája, direktgiccs, láttunk már ilyet azért egy párat az elmúlt 100 évben. De ennek a nőnek a festményei nekem nagyon « blöffszagúak », se valódi (technikai) tudást, se hatalmas újító eredetiséget nem látok benne, de még annyira nagy polgárpukkasztást sem, ami viszont ezeket levonva megmarad  az szimplán übergagyi. A nő szétszórta az FB-n a képeit, így talált rá az Arts Factory, azóta már a fél világon volt kiállítása. De miért zavar ez engem ennyire ? Írígy vagyok ? Vagy az dühít, hogy míg én az alázatról beszélek, és nem merem magam megmutatni (csak a dekoratív dolgaimat), nem merem magam művésznek nevezni, lépni, galériák falára álmodni magam, addig másnak csak öntudat kell, fellépés, és/vagy pár hónap hajéktalankodás. Dühömben festettem én is egy « faussemente naive » képet az Anyaság Szépségeiről, a szoptatásról, ami mostanában nem megy. Elküldhetném az Arts Factorynak...

Jól vagy? 2.

Régebbi facebook bejegyzéseim között kutatgatva észrevettem, hogy volt már egy hasonló témájú írásom, mint az előző, a tavaly januári Charli Hebdo elleni támadás után. Akkoriban sokat írtam az FB-re a témáról, megindult bennem az írhatnék és a kitárulkozhatnék.

Most, hogy egy kicsit magamra maradtam a net hatalmas űrjében a blogommal (megfogadtam, hogy egy darabig nem osztom meg az FB-n, meg emailben sem, a negatív visszajelzések miatt, de írom tovább, mert jó írni, mert ha bennem marad, akkor fáj), át tudom gondolni, miről is szól ez az egész, nem csak a terrorról nyilván, illetve a terror nem csak kívül van... Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem tudom megkülönböztetni az őszinteséget az intimitás teljes hiányával. És hogy ennyire nem jó kiadni magunkat a neten ország-világ elé. Nem tudom, hogy igaza van-e. Furcsa úgy blogot írni, hogy feltételezés szerint nem olvassák, miközben azért mégiscsak szeretném megosztani a világgal az érzéseimet. Ez a 2015 január 13-ai FB poszt ráadásul többek között a nagy Köztársasági Menetről is szól, tavaly január 11, történelmi pillanat, becslések szerint kétmillió ember volt Párizs utcáin. És negyvenvalahány államfő. És arról is szól, hogy a lakókörnyezetem mennyire nem volt Charlie. Íme a poszt :

« Többen kérdezték tőlem mostanában itt a Facebookon is, hogy jól vagyok-e? Ha a kérdés a fizikai létünkre vonatkozik, akkor igen, jól vagyok, jól vagyunk, szerencsére nincs a fejünkben golyó.

Egyébként nem vagyok jól.

Az előző héten 3 ember meggyilkolt 17-et itt Párizsban, ezt már nagyjából mindenki tudja, felborult az egész város, megváltozott a program, vasárnap is mást csináltunk, mint terveztük. Rengeteget olvastam a neten magyarul és franciául, talán nem kellett volna, nem kerültem közelebb a megértéshez, viszont sokat idegesítettem magam, elbizonytalanodtam (még csárliságomban is), el akartam jönni Franciaországból, elhanyagoltam magam, a környezetem, a lakást, Vincét és Ákoskát is annyira, hogy hétfőre csúnya allergiás betegséget produkált magának szegény. Ezzel akar engem kirángatni a net elől.

Mert egyébként tele van a net, mindenki szakért és véleménynyilvánít, mindenki Charlie, vagy fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy nem az. Pedig egy hete talán még nem is tudtuk, hogy ennyire liberális lapok is vannak Franciaországban, hogy mi azaz ISIS, vagy mi az, hogy kóser, hogy mennyiféle színű-szagú rendőr van Párizsban, hogy az iszlám szigorúan tiltja az emberábrázolást, hogy mi mindent lehet csinálni a Butte Chaumont parkban (erről írok majd külön), és hogy a Nation gyalog fél óra a République tértől.

Az ezerféle netes vélemény szerint a terroristák azért gyilkoltak (a teljesség igénye nélkül):

- mert az iszlám szerint mindenhol háború van, ahol nem mindenki muzulmán,

- mert Európa rohad szét és a liberalizmus romboló,

- mert túl sok a bevándorló,

- mert a szólásszabadság félre van értelmezve,

- mert provokálták őket,

- mert a bevándorlók szociálisan rossz helyzetben vannak és utálják azt, aki nem,

- mert "Isten nem ver bottal",

- mert több évszázaddal van elmaradva a kultúrájuk,

- mert Franciaországnak valaha gyarmatbirodalma volt,

- mert a piréz/marslakó/hottentotta összeesküvésnek ez így volt jó.

Ember legyen a talpán, aki ebben az ideológiai és véleménykáoszban kiigazodik. Aki nem lesz sem iszlamofób paranoiás sem dzsihádista.

Nem vagyok jól.

Nem tudom, hogy vagyok, zavart vagyok és bizonytalan, és hazudnék, ha azt mondanám, erről csak a terroristák tehetnek. Zavart voltam, bizonytalan és egy kicsit reménytvesztett itt Franciaországban már kedden is. Talán csak nem látszott, itt a Facebookon semmiképp, sosem voltam még ilyen őszinte és kitárulkozó itt, és ennyire aktív. Megjött az íráskedvem. De az életem szét van csúszva, nehezen szervezem meg a dolgaimat, nehezen koncentrálok a hétköznapokra, a jelenemre. Hogy miért, azt hosszasan lehetne elemezgetni. Viszont ettől az esettől a humánumom és az igazságérzetem nem hagy nyugodni. Ráadásul a kettő nem mindig ugyanazt mondja.

Próbálok minden véleményt elfogadni, megrágni, ezért én is elbizonytalanodom, nem merem a véleményemet kinyilvánítani. Csütörtökön írtam ide utoljára, pénteken nem úsztam meg azt, hogy a kollégaimmal is beszéljek a dologról, értekezletünk volt. Nem igazán bírtam azt mondani nekik, hogy Charlie vagyok, mert valahogy úgy éreztem, ők meg nem merik mondani, hogy nem Charliek, ez most nekik nehezen bevállalható, főleg ha muzulmánok. De a csárliság is nehezen bevállalható nekik, nem feltétlenül akarnak hősöknek tekinteni olyan embereket, akikkel szemben megbántva érzik magukat, mégha a karikatúrákat csak utólag ismerték meg ők is, miután a támadás miatt szétszórodtak a neten. Nehezen szolidaritanak, de persze a terrorizmust elítélik. Nem is tehetnek mást. Talán épp ezért nem érzem én sem, hogy feltétlenül csárliznom kéne nekik, én meg nem akarom, hogy azt higyjék, valásgyalázónak tűnő karikatúrákkal szórakoztatom magam. Vagy egyszerűen csak gyáva vagyok, nem akarok konfrontálódni.

Choisy le Roi nem annyira Charlie. Gyanusan nézegetik egymást az emberek, kényszeredetten mosolyognak, kerülik a témát, nem tudják mi megy a másik ember fejében. Azt se nagyon mondtam meg senkinek, hogy megyek vasárnap családostul, igaz, nem is kérdezték, azóra meg még nem voltam dolgozni (Ákos beteg). Az értekezleten, -miután lefutottuk a "szabadság van, és ez fontos, meg a terrorizmus gáz, de azért izé-bigyó", meg a "melyik titkosszolgálat rendelte meg" köröket,- koncentráltunk a munkára, mármint ők, én nem tudtam igazán. Körbejárt az állami határozat a legmagasabb készültségről, csupa általánosság, én csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy tömegközlekedési eszközre nem lehet gyerekcsoporttal felszállni. Amig mi értekezleteztünk, ment a túszdráma Vincennesben. Egészen sokáig aztán abban a tudatban voltam, -az első körben félreértett hírek miatt,- hogy minden túsz kiszabadult. Késő este tudtam meg, hogy a boltban is meghaltak.

És hogy mi történt vasárnap?

Ingyenes volt a tömegközlekedés Párizsban, örülhettek a turisták. Igaz, a metrora nem lehetett felférni, mi már a Gare Austerlichtől gyalogoltunk. Ákos főleg az apja nyakában volt, de nagyon élvezte az egészet. Skandálta a tömeggel, hogy "liberté", kért egy francia zászlót (nem tudtunk venni, de igértem, hogy majd csinálok neki). Nagyon felemelő, mondhatni patetikus volt ennyi emberrel vonulni. Béke volt, még a rendőröket is mindenki szerette, nagyon sokféle ember volt, kreatív feliratokkal, táblákkal. Még streetartot is láttunk készülés közben. Sajnálom, hogy nem vittünk fényképezőgépet. Minden utcában áradt az emberfolyam, akármerre mentünk, olyan volt, mintha sosem lenne vége. A szobrokon, fákon, közlekedési lámpákon, buszmegálló tetején emberek. Állítólag a 2. vh vége óta nem volt ennyi ember Párizs utcáin. Államfőket mondjuk nem láttam, csak rendőri kisérettel elsuhanó fekete autókat.

Igazából, -amellett, hogy azért magával ragadott a hangulat, -nekem volt egy kis elbizonytalanodásom, miért is jöttem? Mitől lettem hirtelen ennyire francia? A fent leírt dolgok miatt nem volt annyira kedvem "Charliet" skandálni, meg azt sem, hogy "liberté", mint Ákoska, én nem igazán a sajtószabadság miatt jöttem, és az újsággal sem tudok annyira azonosulni. Illetve igen, de mégsem, és persze a sajtószabadság is fontos, de még egy csomó probléma van, amit felvetett ez a történet. Amikor meg a tömeg a Marseillaist kezdte énekelni, Vince jegyezte meg, hogy ez az ének arról szól, hogy "fogd a fegyvered". Végül úgy döntöttem, a terrorizmus áldozataiért vonulok. Ez megnyugtatott.

Hosszú hónapok óta nem éreztem azt annyira, mint vasárnap délután, hogy jó helyen vagyok, és hogy Vincével harmóniában döntöttünk valamiről. Vajon magammal tudom vinni ezt az érzést hosszú távra is? És most majd tudom élni a saját életemet? »