A városban, ahol
jelenleg élünk, a toronyházak és a halal (muzulmán) hentesek és
fodrászatok közé szorulva található egy katedrális. Nem túl
régi (18. század), nem túl érdekes, legalábbis ahhoz képest,
hogy Franciaországban milyen építészeti különlegességeket
lehet találni a 12-13. századból. Valaha ez lehetett a környék
legmagasabb épülete, - a templomokat ugye tudatosan így építették
-, ma eltörpül az őt körülvevő toronyházak mellett, akik
kicsit lekezelően néznek le rá, vagy ellenkezőleg, védelmezve
körülveszik ? Megítélés kérdése. A toronyházak
lakosainak meghatározott része nem az a klasszikus templomjáró,
és nem azért, mert ateisták. A templom előtti téren autósiskola
van, pékség, meg halal hentes. Fiatalok ott gyűlnek össze,
megbeszélni az élet dolgait. Egyszer lelőttek ott egy mali
fiatalembert, állítólag drogügy volt. De ez a 3,5 év alatt,
mióta itt lakunk, nem fordult elő többször, tehát nem
mondhatnám, hogy mindennapos. Amikor még a piac ott volt a
templomtéren, minden csütörtökön és vasárnap, akkor teljesen
körbevette a templomot. Kicsit talán fojtogatóan is. Mivel a piac
nagyrészét (a klasszikus élelmiszereket leszámítva, mint pl.
hal, sajt), főleg arabok viszik, ezért a templom előtt
vasárnaponként fejkendőket, imakönyveket is árultak, meg
gyűjtöttek a helyi mecsetre (meglepetésemre nincs még, illetve
csak egy közösségi hely van, amit bérelnek). Erről a piaci
hangulatról írtam itt is. Amikor felmerült a piac
átrendezése, akkor kérte a templom a várost, hogy a templom
előtti tér maradjon üresen. A tűzoltókra hivatkoztak, hogy nem
biztonságos, ha ennyire elállják a kijáratot, meg mondjuk ha
vasárnap esküvő lenne, az is bonyolult így. Hova gyűlnek össze
a vendégek ? És húsvétkor, amikor barkát szentel a pap a
templom előtt, akkor is kell a hely. Volt nagy sértődés belőle,
egy hétig sztájkolt is a piac (!), de aztán kapott másik
területet, felújították a csarnokot is. Esküvőt mondjuk én
ritkán láttam ebben a templomban, temetést viszont annál inkább.
De itt láttam életemben előszőr a már említett húsvéti
barkaszentelést, és hétvégén pünkösdi körmenetet Mária
szoborral. Sosem laktam még ilyen közel templomhoz (a 8. emeleti
lakásunkból pont rálátunk), a templomtorony harangja
mindennapjaink része. Igazság szerint, én nem vagyok gyakorló
vallásos. Ateista sem vagyok, saját magam kezdtem el Istent
keresni, és itt Párizsban, a Katolikus Magyar Missziót elsősorban
identitás-alapon kerestem fel. Az első pár évben be sem mentem az
itteni templomba. Szerintem tavaly volt előszőr, hogy igen. És
valószínűleg nem független ez a döntésem a terrortámadásoktól.
Idén a húsvét szombati esti misére is elmentem, hirtelen döntés
volt, hazafelé jöttem pont a Misszióból, ahova tévedésből
mentem egy másik programra, és ha már ott voltam, maradtam misén.
Jó döntés volt, szép a húsvéti szertartás, félhomály van, a
gyertyák lángja világít csak eleinte, és szépek az énekek.
Mikor este ideértem, úgy döntöttem, hogy meghallgatom ugyanazt
franciául is. Az itteni katedrális előtt 4 géppisztolyos katona
állt. Mikor bementem, a bejáratban elkezdtem kotorászni a
táskámban, le akartam a telefonomat némítani. Bent, a szertartás
alatt elgondolkoztam azon, hogy milyen simán bejöttem én az ajtón,
a géppisztolyos katonák között, és ha történetesen a táskámban
nem a telefonom után kotorászok... vagy látták rajtam, hogy
jóember vagyok ? És azon is elgondolkodtam, hova jutott a
világ, hogy egy fontos európai főváros határában géppisztolyos
katonáknak kell védenie egy katolikus templomot a húsvéti
szertartás alatt. « Párizs megér egy misét », mondta
IV. Henrik és visszatért a katolikus hitre, 21 évvel Szent
Bertalan Éjszakája után, amikor pár nap alatt alatt 10ezer embert
gyilkoltak le Párizsban és más francia nagyvárosokban, korra,
nemre való tekintet nélkül. Az volt eddig a legvéresebb
terrortámadás Párizsban, amit felekezeti alapon hajtottak végre.
(A holokausztól most nem beszélek, mert az nem egy éjszakai
meglepetésszerű akció volt). És most, néhányszáz év után, az
ország katonái a katedrális előtt vigyáznak a miséző hívekre.
Nem a protestánsok bosszújától félnek. Bár, meglepően itt még
protestáns templom is van. Ebben a városban nem sok védendő van
terror témában, a szükségállapot nem annyira érződik, tavaly
még csak a zsinagógát és a zsidó iskolát védték. Most már a
húsvét is munkanap volt a katonáknak.
A templom
meglepetésemre tele volt, a közönség nagyrésze fekete afrikai,
de voltak köztük ázsiaiak, sőt indiai(nak látszó) emberek is.
És a környék portugáljai. Meg nyilván néhány (fehér) francia
is. Volt felnőtt keresztelés is. Én egy oszlop mögé ültem,
úgysem megyek ki az ostyáért, és valahogy a gondolat, a
géppisztolyos katonák... persze vigyáznak ránk. Mitől félek ?
Jobban le tudtam győzni a félelmemet, mint decemberben a koncerten.
Arra anyuék figyeltek fel, még itt voltak, Máté talán egy hetes
volt, én meg gondoltam egyet, és lementem Ákossal anyuék után. A
környékbeli oszlopokon hirdették a kórus konckertet, örültem,
hogy a szüleim csinálnak valami saját programot. Goodspeel –
szerű karácsonyi előadás volt, főleg fekete énekesekkel. Akkor
nem voltak katonák. (Később, a karácsonyi misén már igen). Ákos
nagyon örült, hogy ilyen « felnőttes programban » vesz
részt, azóta is kéri időnként, hogy menjünk be a templomba. Mi
a szünetben érkeztünk meg, büfé volt, anyuéknak vettem forralt
bort, majd beültünk velük a sor közepére, meghallgatni a koncert
maradékát. Örültem, hogy valami spontán élményem van, hogy
bevállalok ilyet is. Aztán az első szám közben, belémnyilalt
egy hír emléke : valamikor tavaly tavasszal elkaptak egy
terroristát, aki katolikus templomokra akart támadni banlieuben, de
saját magát lőtte meg a fegyverekkel (írtam már róla). Az
akkori hír inkább groteszk volt, milyen béna egy terrorista, de
számomra megdöbbentő volt a kiválasztott cél. Akkor hallottam
először azt, hogy valaki Franciaországban katolikus templomokra
támadna. Hát itt tartunk ? És ott a koncert közben, szinte
lepörgött a film az agyamban, látták a plakátokat, tudják, hogy
koncert van most, katonák nincsenek, milyen egyszerű is lenne... És
szinte hallottam a levegőben a kiálltást : Alah Akbar !,
és görcsölni kezdett a hátam. Mintha golyókat éreztem volna
benne. Basszus, minek jöttem én ide ? És ráadásul idehoztam
a 4,5 éves fiamat is, pedig már aludnia kéne. És a szüleim..
néztem őket, örömmel hallgatták a zenét. Szép volt a zene. A
sor közepén ültünk, ciki lenne most innen kimászni, néztem
körbe, hova bújhatnánk. Most ültünk be, kéretszkedjek máris
ki ? Mit mondok anyuéknak ? Szinte vártam, hogy Ákos
esetleg nyavajogni kezd, vagy pisilnie kell, és akkor lesz indokom
kimenni, de nem, ő is élvezte a műsort. Akkor kiszámoltam gyorsan
fejben, mennyi dal lehet még a repertoárban : egy óra van még
az előadásból, ha minden dalt 5 perccel számolunk, az 12 dal, de
vannak összekötő szövegek is, legyen inkább 10. És elkezdtem
számolni magamban. Minden egyes dal végén felsóhajtás : már
csak 7 van hátra, már csak 6, már csak 5. Így ültem végig a
koncertet. És tapsoltam lelkesen. Ugyanaz a kétségbeejtő félelem,
mint a tömegközlekedésen, még decemberben szintén.
Enyhült már, azt gondolnám, de mégsem. Most már itt a jóidő,
megyünk a parkokba, családostul, Máté nagyobb már, lehetőségem
van, ha V. bevállalja, bemenni a városba, találkozni ismerősökkel,
akár péntek este is. Ma már mindenhol el tudok képzelni támadást.
Aztán küzdök magammal : fejezd be, hülyeség, így nem lehet
élni ! És valóban nem. A szorongás permanens, próbálom
háttérbe szorítani, hogy ne erről szóljon minden napom. Mert
tavaly január után is azt gondoltuk, hogy vége, minél több idő
telt el, annál inkább. Én mondjuk féltem akkor is, de egyre
inkább a saját hülyeségemnek tünt a témán való agyalás. Aztá jött november.
10 hónap. Szeptember 13-án fellélegzek ? Most pénteken
megint 13-a volt, általában nem vagyok babonás, de a legutóbbi
péntek 13-a novemberben volt. Ezen is agyaltam egész este. Ez már
tényleg az én hülyeségem. Lassan hozzászokok, mint egy
háttérzajhoz. Mint a szirénához, meg a több, mint egy éve tartó
munkálatokhoz. Ugyanis a szép kis betondzsungelünket szétverik,
hogy új, modern betondzsungelt rakjanak a helyére. A tervek alapján
nem látom, mennyivel lesz előrébb az életünk ettől az
átalakítástól, de legalább jó sok időt, energiát és pénzt
felemészt az önkormányzatnak. Ha nincs sziréna, vagy betontörő,
akkor a környék legdominánsabb auditív élménye a templomtorony harangja
(mint fent említettem már). Amikor ideköltöztünk, akkor többek
között még a Marseillaise-t is játszotta a harangjáték. Ezen
jókat nevettünk V.-vel, hisz a francia himnusz forradalmi dal, és
a forradalom pont eléggé antiklerikális volt, több templomot is
leromboltak akkoriban. Igen, a kereszténységtől való elfordulás
nem a bevándorlással kezdődött itt, az « új lakosok »
(amúgy többedik generációsok) csak a keletkezett űrt próbálják
betölteni. A dal választása a templom részéről amúgy nem volt
véletlen. Ennek a városnak nem sok híres halottja van, Rouget de
Lisle, a Marseillaise írója közéjük tartozik. A sarki
kereszteződésben áll a szobra, nagy lendülettel szavalja művét
az elképzelt lelkes hallgatóságnak. 2014 nyarán, a legutóbbi
foci VB idején Algéria csapata bejutott a nemtudomhányad döntőbe,
ennek örömére hajnalig tartó ordítás, petárdázás volt itt a
környéken, a kereszteződésben leállt a forgalom, és a lelkes
ünneplő tömeg algériai zászlóval borította be a szobrot. Olyan
szimbólikusnak tünt akkor, ironizáltam is magamban, ha ezt látná
Marine Le Pen, a francia himnusz írója algériai zászlóval
körbetekerve,- bár valószínűleg nem a himnusznak szólt a
gesztus, bármilyen kézreeső szoborra rátekerték volna a zászlót.
A most novemberi támadás után viszont teljesen tudatosan raktak
egy hatalmas francia zászlót a szobor kezébe. Egész decemberben
ott volt, le akartam fotózni, de ahogy lenni szokott, addig húztam
a dolgot, amíg eltünt a zászló. Erről lemaradtam, csak az
emlékeimben él.
Rouget de Lisle
mára zászlótlanul áll megint a kereszteződésben, idén foci
EB-t rendez Franciaország,- a szükségállapotot minimum a
bajnokság végéig fenntartják,- meglátjuk, lesz-e indok megint
zászlót rakni a kezébe. Története furcsán összeér a helyi
katedráliséval, bár elvileg nagyon más irányból jöttek, - most
mind a ketten valami tünedező régi világ örzőiként állnak a
betonrengeteg közepén. Egyenlőre emelt fejjel. A furcsa az, hogy
mintha drukkolnék nekik, pedig eredetileg kevesebb közöm van
hozzájuk, mint az új lakosok identitáskereséséhez. Néha
figyelmeztetnem kell magam : bevándorló lennék én is.
Méghozzá elsőgenerációs.
Rouget de Lisle szobra zászlótlanul