Csárli lettem 3

Az előző folytatásaként a csárlis témába vágó utolsó facebook kommentemet külön kiemelem. Egy párizsi parkról szól, amit mindig is szerettem, ahol többször voltam családdal, gyerekekkel is. Furcsa látni a tavaly év elei (2015 január 31) hangulatot, terrorveszély, sokk, bár már múló emléként, inkább merengés az életről, párizsi hangulatjelentés. Akkor még nem volt a terrorveszély « történelmi jelentőségű », messze voltunk még 130 péntek esti bulizó civil legyilkolásától, és attól, hogy a családi programként párizsi parkba járást egyfajta lesekedő veszélyként, szünni nem akaró szorongásként, protestálásként, « csakazértis » extrémsportként éljem meg. Vajon lesz ez egyszer másképp ? Csökkenni fog a szorongás ?

« parc Butte Chaumont

(szerintem ezt lesz az utolsó írásom a témában)

A Butte Chaumont egy elég nagy park Párizs északi részén, nem rossz környéken, kis emelkedőn, ha jól tudom egy régi kőbánya sajátos feldolgozása a város részéről, műbarlanggal, művízeséssel, műpatakokkal és egy "műhegyet" körülvevő tóval. Még amikor először voltam Vincénél Párizsban, megismerkedésünk után nem sokkal, lángoló szerelemben, akkor voltam itt először. Itt készült a "csókos fotónk", amit a főiskolai video-feladat borítójára is felhasználtam. Később a gyerekekkel, akikre bébiszitterként vigyáztam, Eliottal, Anaissal és Hectorral is voltam itt többször, a közelben laktak. Majd Ákoskával is eljöttünk ide, bár messze van tőlünk, de szeretjük ezt a helyet. Még a giccseit is szeretem. A betonból faragott "fatörzs-imitáció" korlátokat, a kacsákat a tóban. Van itt egy nagy homokozó (ez ritka Párizsban!), több játszótér, még hinta is, nagy, kétszemélyes, szembeülős, igaz, fizetni kell érte, ezen eléggé ki akadtunk Eliottal. Van körhinta, étterem, fent a "hegyen" egy pici kilátó és -felirata szerint- a város legrégebbi guignolja, azaz marionettszinháza. Még működik. Egyszer láttam a tavon egy land-art műalkotást, rózsaszín körök úsztak rajta tavirózsaként, ha jól emlékszem. (Biztos, hogy land art volt, nem csak kreatív szemetelés, ki volt írva a művésznő neve). És az egyik Zene Ünnepén itt hallgattunk valami jó kis koncertet a gyerekekkel. Nyáron Eliotték félmeztelenül játszottak a patakban, a többi gyerekkel együtt, homokozójátékokat, nagy faleveleket úsztattak hajó gyanánt. Ákos is biztos élvezné ezt a játékot!

Párizsban sok a park, mindegyiket zárják éjszakára és a legtöbbjük ingyenes. Itt hosszú ebédszünetek vannak, tavasztól őszig ebédidőben kirajzanak a dolgozó emberek piknikezni a parkokban. A Butte Chaumontban is mindig sokan vannak, fiatalok csoportban ülve, családok, sportolók.

Ide jártak edzeni a srácok is. A rendőrség és a titkosszolgálat "group Butte Choumont"-ként jegyzi őket. Olyan furcsa volt hallanom ezt a szót a gyilkosságok kapcsán. Összekapcsolni a mostani eseményeket mindazzal, amit nekem ez a park jelent. Nem tudtam kiverni a fejemből: talán láttam őket én is? (időben egyébként ez nem stimmel)

Ezek a fiatalok itt élnek közöttünk. Elfutnak mellettünk, amikor a parkban sétálunk a gyerekünkkel. Mögöttünk állnak sorban a pékségnél, mellénk ülnek az RER-en. Vagy inkább én élek közöttük? Amióta Choisy le Roiba költöztünk, egyre többször érzem ezt. Nap mint nap megyek el fiatalok ilyen csoportja mellett, hangosan nevetgélnek, reppelgetnek, "furcsa szagú" cigit szívnak, köpködnek a földre, időnként unalmukban felgyújtják a kukát. Ítéljem meg őket? Lehet, hogy egyesek szemében én is ilyen voltam koncertekre játó tinirockercsajsziként. Megfagyott, mozdíthatatlan életük van többgenerációs bevándorlógyerekként, már a továbbtanulásnál elcsúszhat a jó munka és normál élet reménye. Dühösek a társadalomra, egymást hergelik bele ebbe a dühbe. Így alakul ki az identitásuk. Jogosan haragszanak? Olyan egyszerű mondani, hogy az ő felelősségük találni maguknak normális elfoglaltságot, életcélt. Aztán ha meg találnak, az még ijesztőbb. Pedig ha bekerülnek valami piti bűncselekménnyel a börtönbe, ott automatikusan a saját közegükbe tömörülnek, nem tehetnek mást a túlélésért. És ha van közöttük egy, aki hittérítő módjára nyomja a Nagy Igazságot, akkor megvan az újabb szállítmány a Közel Keletre. És megvan az Életcél, az instant menyország, valamint a bosszú lehetősége a társadalom felé, aki eddig észre sem vette őket. Kalasnyikovval a kezében komolyabban vehető bárki. De vannak állítólag olyanok is, akik nem a szociálisan elkallódott kisebbségi közegből jönnek, hanem unatkozó középosztálybeli "áttértek", akiknek izgibb dzsihádosdit játszani, mint szívni az egyetemen. Akik imádják a lövöldözős videojátékokat, és örülnek a lehetőségnek, hogy lehet végre élőben is Mortal Combatot játszani. Vagy nem tudom, mi motiválja ezeket a fiatalokat, de ők nyomasztóbbak a szememben. Ez az igazi nyugati értékrendválság. Valószínűleg kevesebben vannak, mint az előbbiek, én továbbra is szociális jelenségnek érzem a "dzsihádosdit". És talán tényleg van olyan is, akit vallási meggyőződés vezérel.

Mi meg, a "normálisak", most nagyon gondolkozunk, hogy mit tehetnénk, legalábbis rábízzuk a kormányra, hogy nagyon gondolkozzon, törvényi, biztonsági, nevelési újításokat várunk. Közben éljük tovább az életünket, dolgozni járunk, a gyerekünket elvisszük a "liberté, egalité, fraternité"-től hangos állami iskolába, aztán amikor olyan korba ér, hogy már számítanak az eredményei a továbbtanulásnál, átíratjuk a katolikus magániskolába. Vagy jobb környékre költözünk. És megvesszük a kedvenc újságainkat, és időnként étterembe megyünk, meg a szép parkokba családostul. És ott élvezzük a napsütést, a fiatalok gitározását, a gyerekek kergetőzését. Élvezzük, hogy sokan vagyunk, sokfélék. Van aki tajcsizik, vagy olvas, csókolózik, turisták fényképezőgéppel mennek fel a kilátóba, amott külvárosi barnabőrű fiatalok edzenek. Sportolók. Reméljük tényleg azok. Reméljük. Nem tehetünk mást. »