2016. február 18., csütörtök

Jól vagy?

« - Jól vagy ? »
« - Életben vagyok, ha a kérdés erre vonatkozott. A családom is él. Sőt az ismerőseim közül sem sérült meg senki, vagy legalábbis eddig nem tudok róla. Egyébként nem vagyok jól, nagyon zaklatott vagyok. »
«  - Örülök, hogy jól vagy. »
Na még egyszer : NEM voltam jól, 2015 november 14-én reggel (apám szülinapján), igazából kiszaladtam volna a világból, szerettem volna meg nem történné tenni az eseményeket, mint ahogy írtam már, bár mostanában megkaptam azt a vádat is, hogy lelkileg « profitálok ebből », beleragadtam a témába, van miről írnom, agyalnom. És tényleg. De továbbra sem vagyok jól. Persze ha őszinte vagyok, nem voltam én jól november 13-án délelőtt sem, pedig akkor még nem gondoltam, hogy számomra ismeretlen rockbandák számomra ismeretlen rockclubbokban tartott koncertjén fogok agyalni még hónapok múlva is, visszatérően elképzelve azt a horrort, amit azok az emberek átéltek. Valaha pedig jártam rockkoncertekre is. Valaha részt vettem a nagyvárosok éjszakai életében. És akkor sem voltam (mindig) jól.
Mennyiben profitálhattam volna ebből a történetből ? Mondjuk egy olyan vagány kismama vagyok (vagy felelőtlen?), aki még 9. hónapban is rockkoncertekre jár. Vagy a környék egyik puccos kávézójában iszogattam volna (persze alkololmentes) koktélt a barátaimmal beszélgetve. És egyszercsak meghallom a kiálltást : « Isten nagy ! » és pár pillanat után meg is tapasztalom. Egy 9 hónapos terhes áldozat elég hatásos, kiemelkedik a viszonylag nagy számű civil áldozat közül is, külön neve, arca, története lesz. A 38 éves, magyar nő, második gyermekével a hasában, egy 4 és fél éves kisfiú várta haza. A gyermeket még talán megpróbálják megmenteni, attól függ, hol ért a golyó. Ott helyben megcsászároznak a mentőben. De a babát sem sikerül sajnos megmenteni. Vagy igen ? Mire szavazunk ? A külföldi hírekben mindig kiemelik, hogy van-e « saját » áldozat, mit mond a nagykövetség. Mintha a « mi vérünk » pirosabban folyna az utcakövön. Vajon mennyi idő múlva tudta volna meg a Nagykövetség, hogy én magyar vagyok ? Vagy csak a netről értesülnek ők is ? De ez a hír, « 9 hónapos terhes kismama az áldozatok között », nem csak a magyar neten futott volna végig, hanem a nemzetközin is. Ez elég hatásos főcím. És hirtelen ismertebb lettem volna, mint valaha, fotóm kering a világban. Vajon melyiket választották volna ki ? Nyilván várandósat. Mondjuk egyiket azok közül, amelyiket a fényképész csinált a nyáron. Fájdalmas tragédiám belemar mindenkibe, ennyi egy élet, sőt kettő, kismama volt, előtte lett volna még az élet. « Látni akarta felnőni a gyermekeit ». Magyarországon méginkább tragikus, ahol sajnos nem születik elég gyerek, egy kismama szimbólikusabb. « A gonosz barbárok áldozata » (És politikailag elő lehet hozni a tavaly nyári menekültkrízist, illetve az arra adott kormányzati válaszokat.) Talán még többen szineszték volna át a profilképüket franciazászlósra. És mindenki, aki egy kicsit is ismert, vagy látott már, vagy ismert valakit, aki ismert, az meg fogja említeni. Körbemegy a fotóm háromszor a facebookon : « a húgom osztálytársának a szomszédja volt », lesz néhány kritika is azért a kommentek között : « 9 hónaposan mit mászkál ez éjszaka az utcán », « Ezek a modern nők, még terhesen is csak a szórakozásukra gondolnak », « Így jár, aki... » (Mit csinál ? Ezt a mondatot lehet folytatni akárhogy, még trianonozással is « ... franciához megy hozzá »). Most az egyszer nem engem kéreznek meg, hogy ismered-e Varró Dánielt (egyébként igen, csak nem azt, akire gondolnak), hanem őt fogják kérdezgetni : « Ismerted ezt a nőt ? » Nem ismerte. És bájos kismama fotóm mögé kerül valami szép kis élettörténet, animátor volt, rajztanár, gyerekekkel dolgozott, nehéz környéken. A városom vajon hogy reagál ? Vajon rájönnek, hogy volt egy ilyen nevű « vacataire »-ük (óraadó) ? Vajon benne leszek a városi újságban, amit beobálnak mindenkihez? És a művészeti alapítvány, ahova mostanában már nem nagyon jártam ? Emlékeznek rám ? « Azon a bizonyos munkahelyen » biztos megjegyzik majd, sőt, kihangsúlyozzák, nagyobb elismerést kapok, mint bármikor. Oda egyébként jártam végig a terhesség alatt, a 9. hónapban is, fizikailag és lelkileg igen fáradtan, talán kevésbé mosolygósan, de elhivatottan, nagyon bizonyítani akartam magamnak és a külvilágnak, féltem, hogy elvesztek egy « illúziót ». Mindezt azért, hogy aztán pár hetes babával messziről figyeljem : milyen könnyen lecserélhető és felülírható vagyok. Vajon hány kisbabás anya rágódik otthon, lesz-e hova visszamennie dolgozni ? Miközben sokak szerint vissza se kell menni, egy nőnek a « gyerekei mellett a helye ». Figyelj a gyerekeidre, ez a legfontosabb, ne akarj mászkálni, nem most kell önmegvalósítani, ne most realizáld az ötleteidet. Ne nyávogj ! Ne szenvedj (hangosan). Ne panaszkodj ! És főleg ne kérj segítséget, mert az a legfélreérthetőbb. Ezek szerint egyedül nem megy ? Milyen anya vagy te ? « Gyanús » anya... Bezzeg ha meghalok akkor, ott, november végén, a világ legjobb anyja lettem volna. Akiért az egész világ szíve fáj. Igen, ha mindez így történik, ha végigszalad bájos kismamafotóm és megható történetem a neten, a tragédia még erősebb, a terroristák még gonoszabbak, és nem tudta volna senki, vagy csak körülöttem nagyon kevesen, hogy én nem voltam jól, november 13-án, 12-én, 9-én sem, előtte 8 hónappal, vagy egy évvel, és utána sem. Nem tudta volna senki, így sem tudja, mit cipeltem én a szívem alatt (a magzatomon kívül). És mire gondolok most, amikor ölelem, ringatom, szoptatom a kisbabát. Hogy milyen pillanataim vannak. Pedig JÓ anya vagyok. A tőlem telhető LEGTÖBBET megteszem a gyermekeimért. Igen, most ennyi telik. (Ez nem saját, sok éve olvastam egy jó barátnőm ma már nem létező blogján).
Még terhesen egyik nap, ősszel, ültem egy padon itt a városban, V.-t vártam, hogy ebédeljünk együtt, Ákos épp a nagyszüleinél volt, és egy vadidegen férfi mellém ült a padra, nézte az arcomat, majd a hasamra mutatott, és azt mondta, hogy nekem most boldognak KÉNE lennem. Hogy ez milyen csodálatos. Mármint az anyaság. És milyen sok embernek nem adatik meg. És nekem meg mi bajom van? Csodálkoztam, hisz akkor épp nem bőgtem, mégis miből gondolja, hogy nem vagyok jól ? Ennyire az arcomra van írva a zaklatottság, a szorongás ? Valószínűleg utoljára voltam terhes. A szóhasználat tudatos. Én nem leszek már soha többet boldog kismama. És ezért nem is fog idillikus életembe belebarmolni a terrorizmus.

Volt a metálkoncerten legalább egy várandós nő. Valóban. Onnan tudjuk, hogy egészen extrém módját választotta a túlélésnek, kilógatta magát az ablakon. Két kezével kapaszkodott az ablakpárkányba, erős lehetett és nagyon akart élni. Nagyon szerette volna a babáját megszülni, gondozni, felnevelni. Várta, hogy jöjjön valaki, vagy történjen valami, ott lógva az ablakban, minden erejével. Hideg volt már, november közepe, gondolom a kabátját nem volt ideje felvenni. Látható volt már a hasa, 5 -6. hónap ? A szemközti házból valaki lefilmezte, aztán a megmentésére indult. Golyót kapott (a megmentő), de túlélte. Túlélte a nő is, gondolom a baba is. Nagy sikertörténet ez ! Később találkozott a megmentővel. Reméljük a baba is rendben megszületik. A film, ami akkor készült, persze körbefutott a neten, az ablakpárkányon lógó várandós nő, - ahogy az Index írta- kitörölhetetlen emlék. Lerajzoltam én is. Fejből.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése