« - Jól
vagy ? »
« - Életben
vagyok, ha a kérdés erre vonatkozott. A családom is él. Sőt az
ismerőseim közül sem sérült meg senki, vagy legalábbis eddig
nem tudok róla. Egyébként nem vagyok jól, nagyon zaklatott
vagyok. »
« - Örülök,
hogy jól vagy. »
Na még egyszer :
NEM voltam jól, 2015 november 14-én reggel (apám szülinapján),
igazából kiszaladtam volna a világból, szerettem volna meg nem
történné tenni az eseményeket, mint ahogy írtam már, bár
mostanában megkaptam azt a vádat is, hogy lelkileg « profitálok
ebből », beleragadtam a témába, van miről írnom, agyalnom.
És tényleg. De továbbra sem vagyok jól. Persze ha őszinte
vagyok, nem voltam én jól november 13-án délelőtt sem, pedig
akkor még nem gondoltam, hogy számomra ismeretlen rockbandák
számomra ismeretlen rockclubbokban tartott koncertjén fogok agyalni
még hónapok múlva is, visszatérően elképzelve azt a horrort,
amit azok az emberek átéltek. Valaha pedig jártam rockkoncertekre
is. Valaha részt vettem a nagyvárosok éjszakai életében. És
akkor sem voltam (mindig) jól.
Mennyiben
profitálhattam volna ebből a történetből ? Mondjuk egy
olyan vagány kismama vagyok (vagy felelőtlen?), aki még 9.
hónapban is rockkoncertekre jár. Vagy a környék egyik puccos
kávézójában iszogattam volna (persze alkololmentes) koktélt a
barátaimmal beszélgetve. És egyszercsak meghallom a kiálltást :
« Isten nagy ! » és pár pillanat után meg is
tapasztalom. Egy 9 hónapos terhes áldozat elég hatásos,
kiemelkedik a viszonylag nagy számű civil áldozat közül is,
külön neve, arca, története lesz. A 38 éves, magyar nő, második
gyermekével a hasában, egy 4 és fél éves kisfiú várta haza. A
gyermeket még talán megpróbálják megmenteni, attól függ, hol
ért a golyó. Ott helyben megcsászároznak a mentőben. De a babát
sem sikerül sajnos megmenteni. Vagy igen ? Mire szavazunk ?
A külföldi hírekben mindig kiemelik, hogy van-e « saját »
áldozat, mit mond a nagykövetség. Mintha a « mi vérünk »
pirosabban folyna az utcakövön. Vajon mennyi idő múlva tudta
volna meg a Nagykövetség, hogy én magyar vagyok ? Vagy csak a
netről értesülnek ők is ? De ez a hír, « 9 hónapos
terhes kismama az áldozatok között », nem csak a magyar
neten futott volna végig, hanem a nemzetközin is. Ez elég hatásos
főcím. És hirtelen ismertebb lettem volna, mint valaha, fotóm
kering a világban. Vajon melyiket választották volna ki ?
Nyilván várandósat. Mondjuk egyiket azok közül, amelyiket a
fényképész csinált a nyáron. Fájdalmas tragédiám belemar
mindenkibe, ennyi egy élet, sőt kettő, kismama volt, előtte lett
volna még az élet. « Látni akarta felnőni a gyermekeit ».
Magyarországon méginkább tragikus, ahol sajnos nem születik elég
gyerek, egy kismama szimbólikusabb. « A gonosz barbárok
áldozata » (És politikailag elő lehet hozni a tavaly nyári
menekültkrízist, illetve az arra adott kormányzati válaszokat.)
Talán még többen szineszték volna át a profilképüket
franciazászlósra. És mindenki, aki egy kicsit is ismert, vagy
látott már, vagy ismert valakit, aki ismert, az meg fogja említeni.
Körbemegy a fotóm háromszor a facebookon : « a húgom
osztálytársának a szomszédja volt », lesz néhány kritika
is azért a kommentek között : « 9 hónaposan mit
mászkál ez éjszaka az utcán », « Ezek a modern nők,
még terhesen is csak a szórakozásukra gondolnak », « Így
jár, aki... » (Mit csinál ? Ezt a mondatot lehet
folytatni akárhogy, még trianonozással is « ... franciához
megy hozzá »). Most az egyszer nem engem kéreznek meg, hogy
ismered-e Varró Dánielt (egyébként igen, csak nem azt, akire
gondolnak), hanem őt fogják kérdezgetni : « Ismerted
ezt a nőt ? » Nem ismerte. És bájos kismama fotóm mögé
kerül valami szép kis élettörténet, animátor volt, rajztanár,
gyerekekkel dolgozott, nehéz környéken. A városom vajon hogy
reagál ? Vajon rájönnek, hogy volt egy ilyen nevű
« vacataire »-ük (óraadó) ? Vajon benne leszek a
városi újságban, amit beobálnak mindenkihez? És a művészeti
alapítvány, ahova mostanában már nem nagyon jártam ?
Emlékeznek rám ? « Azon a bizonyos munkahelyen »
biztos megjegyzik majd, sőt, kihangsúlyozzák, nagyobb elismerést
kapok, mint bármikor. Oda egyébként jártam végig a terhesség
alatt, a 9. hónapban is, fizikailag és lelkileg igen fáradtan,
talán kevésbé mosolygósan, de elhivatottan, nagyon bizonyítani
akartam magamnak és a külvilágnak, féltem, hogy elvesztek egy
« illúziót ». Mindezt azért, hogy aztán pár hetes
babával messziről figyeljem : milyen könnyen lecserélhető
és felülírható vagyok. Vajon hány kisbabás anya rágódik
otthon, lesz-e hova visszamennie dolgozni ? Miközben sokak
szerint vissza se kell menni, egy nőnek a « gyerekei mellett a
helye ». Figyelj a gyerekeidre, ez a legfontosabb, ne akarj
mászkálni, nem most kell önmegvalósítani, ne most realizáld az
ötleteidet. Ne nyávogj ! Ne szenvedj (hangosan). Ne
panaszkodj ! És főleg ne kérj segítséget, mert az a
legfélreérthetőbb. Ezek szerint egyedül nem megy ? Milyen
anya vagy te ? « Gyanús » anya... Bezzeg ha
meghalok akkor, ott, november végén, a világ legjobb anyja lettem
volna. Akiért az egész világ szíve fáj. Igen, ha mindez így
történik, ha végigszalad bájos kismamafotóm és megható
történetem a neten, a tragédia még erősebb, a terroristák még
gonoszabbak, és nem tudta volna senki, vagy csak körülöttem
nagyon kevesen, hogy én nem voltam jól, november 13-án, 12-én,
9-én sem, előtte 8 hónappal, vagy egy évvel, és utána sem. Nem
tudta volna senki, így sem tudja, mit cipeltem én a szívem alatt
(a magzatomon kívül). És mire gondolok most, amikor ölelem,
ringatom, szoptatom a kisbabát. Hogy milyen pillanataim vannak.
Pedig JÓ anya vagyok. A tőlem telhető LEGTÖBBET megteszem a
gyermekeimért. Igen, most ennyi telik. (Ez nem saját, sok éve
olvastam egy jó barátnőm ma már nem létező blogján).
Még terhesen egyik nap, ősszel, ültem egy padon itt a városban, V.-t vártam, hogy ebédeljünk együtt, Ákos épp a nagyszüleinél volt, és egy vadidegen férfi mellém ült a padra, nézte az arcomat, majd a hasamra mutatott, és azt mondta, hogy nekem most boldognak KÉNE lennem. Hogy ez milyen csodálatos. Mármint az anyaság. És milyen sok embernek nem adatik meg. És nekem meg mi bajom van? Csodálkoztam, hisz akkor épp nem bőgtem, mégis miből gondolja, hogy nem vagyok jól ? Ennyire az arcomra van írva a zaklatottság, a szorongás ? Valószínűleg utoljára voltam terhes. A szóhasználat tudatos. Én nem leszek már soha többet boldog kismama. És ezért nem is fog idillikus életembe belebarmolni a terrorizmus.
Még terhesen egyik nap, ősszel, ültem egy padon itt a városban, V.-t vártam, hogy ebédeljünk együtt, Ákos épp a nagyszüleinél volt, és egy vadidegen férfi mellém ült a padra, nézte az arcomat, majd a hasamra mutatott, és azt mondta, hogy nekem most boldognak KÉNE lennem. Hogy ez milyen csodálatos. Mármint az anyaság. És milyen sok embernek nem adatik meg. És nekem meg mi bajom van? Csodálkoztam, hisz akkor épp nem bőgtem, mégis miből gondolja, hogy nem vagyok jól ? Ennyire az arcomra van írva a zaklatottság, a szorongás ? Valószínűleg utoljára voltam terhes. A szóhasználat tudatos. Én nem leszek már soha többet boldog kismama. És ezért nem is fog idillikus életembe belebarmolni a terrorizmus.
Volt a
metálkoncerten legalább egy várandós nő. Valóban. Onnan tudjuk,
hogy egészen extrém módját választotta a túlélésnek,
kilógatta magát az ablakon. Két kezével kapaszkodott az
ablakpárkányba, erős lehetett és nagyon akart élni. Nagyon
szerette volna a babáját megszülni, gondozni, felnevelni. Várta,
hogy jöjjön valaki, vagy történjen valami, ott lógva az
ablakban, minden erejével. Hideg volt már, november közepe,
gondolom a kabátját nem volt ideje felvenni. Látható volt már a
hasa, 5 -6. hónap ? A szemközti házból valaki lefilmezte,
aztán a megmentésére indult. Golyót kapott (a megmentő), de
túlélte. Túlélte a nő is, gondolom a baba is. Nagy sikertörténet
ez ! Később találkozott a megmentővel. Reméljük a baba is
rendben megszületik. A film, ami akkor készült, persze körbefutott
a neten, az ablakpárkányon lógó várandós nő, - ahogy az Index
írta- kitörölhetetlen emlék. Lerajzoltam én is. Fejből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése