2016. március 22., kedd

Nem vagyok jól

Az előző kérdésre mindenki megtippelheti a választ, aki engem közelebbről ismer. Bár ez sem egyértelmű, mert azért az FB-re felrakok vidám, vicces dolgokat is, és az is én vagyok.
Valahogy úgy van ezzel az ember, hogy ez a fenti válasz nem fogadható el. Főleg kisgyerekes anyaként, de előtte meg várandós nőként, előtte meg szerencsésen külföldre költözött nőként, szerelmes lányként, stb., tulajdonképpen semmikor sem elfogadható, csak amikor nagy baj van. De azért lépten-nyomon kérdezgeti mindenki. És ha történetesen jól lennék, az érdekelne valakit ? Nem tűnik dicsekvésnek, ha valaki a szép életéről, sikereiről mesél ? És ha épp nincs semmi, se jó, se rossz, na az meg dögunalom. Akkor csak nézünk egymásra, ciki ez a közhelyesség, megvoltak az udvariassági körök, most miről beszélgessünk még ? De talán alapvetően azért kérdezzük ezt sokszor, hogy valahogy elindítsuk a kommunikációt, letudjuk a kötelező udvariassági köröket, és aztán végre beszélhessünk magunkról. « Te jól vagy ? Szuper. Mert én sajnos nem igazán vagyok jól, az van... » Vagy fordítva : « Tök jó, hogy jól vagy, én is jól vagyok, főleg most már hogy... » De mi van, ha valaki kérdés nélkül mondja, hogy « nem vagyok jól » ? Főleg, ha az a valaki ezt sűrűn mondogatja. Van még hallgatósága ? Írom én ezt a « net nagy magányának », lehet, hogy meg sem merem osztani az FB-n, mert már tök fárasztó, a cím is nagyon hívogató : « Jaj, a V. Zsófi nincs jól ? Deee meglepődtünk... » Igen, van egy pont, amikor az, aki nincs jól, teljesen magára marad, szája elnémul. Majd csak akkor nyitom ki megint, ha jól leszek.
Pedig nekem most hatóságilag kéne bebizonyítanom, hogy jól vagyok, és ez nagyon nyomasztó : kényszerek, színjátékok között hullámozva, aztán megint « túlőszíntén » kitőrve, a fene se tudja már ezt követni. Nemrég lejárt a congé maternité-m, azaz a szülési szabadságom, eddig még egy fillért sem kaptam, lehet, hogy ez adminisztrációs probléma, de lehet, hogy nem jár nekem : a szülés előtti három hónapban kevesebbet dolgoztam óraadóként. Hiába kértem az önkormányzatot, hogy ne csökkentsék ennyire a munkámat, terhes vagyok, - megtették. Egyébként hónapok óta nem küldték el a papírt a TB-nek, ezért áll a dossziém. Most megkértem újból, majd hónapok múlva eldöntik, hogy jár-e nekem pénz, vagy ahogy ismerem őket, majd írnak, hogy milyen papírokat kell még beadnom. Családi pótlékot kapok, abból megpróbálok nagyobb összeget kérni, az is kérvény, dosszié, papírmunka egy másik szervezettől. A munkahelyem úgy néz ki, nincs már meg, óraadóként úgysem ígértek semmit, pedig nyáron szerettem volna letudni azt a gyakorlatot, ami az animátorvizsgához kell, van másfél évem rá. És a jövő szeptembertől megkért bölcsit első körben visszautasították.
Amikor azt mondom, nem vagyok jól, nem vagyok a helyemen, akkor sokmindenre gondolok, az anya-, és feleségszerepek is idetartoznak, igen, de leginkább egzisztenciálisan vagyok szarul, nem tudom mit érek és ezzel mit tudok kezdeni, illetve mennyire kellek a világnak. Amikor erről beszélek, főleg magyarországi ismerőseimnek, akkor az a válasz, hogy most babázz, ne ugrálj, most az a fontos, ráérsz még. Persze ráérek, 38 éves múltam, sok munkakörben várják a 40 éves kezdőket, kisgyerekes anyaként. Az elmúlt 15 évben nagyrészt ideiglenes munkahelyeim voltak, « maradok, amíg nem találok jobbat ». Eleinte az volt a duma, hogy « eredetileg kirakatrendező vagyok », de abban a témában nehéz munkát találni, azóta toábbképeztem magam « eredetileg rajztanárrá », most ez a szöveg, ha valaki kérdezi, mivel foglalkozom : « originalement je suis prof d'art plastique », itt Franciaországban legalább elő tudom adni, hog a nyelvtudás hiányzik ahhoz, hogy a diplomámnak megfelelő munkát végezzek. Valójában amúgy sosem voltam hivatalosan alkalmazva, mint rajztanár, Magyarországon sem. A « művész » szótól mindig rettegtem, a « rajztanár » az szerényebb dolog : én inkább átadom az alkotás örömét, felfedezem a kreativitást, ebben jó vagyok, a konkrét alkotásban nem annyira. Még a gyakorlási fázisban van a rajzolásom, aquarellezésem. 20 éve. Valószínűleg ott is marad. Ezért leszek inkább « rajztanár ». De az sem vagyok. Nem tudom, miből tudnék megélni, miben tudnék kiteljesedni, az önmegvalósítás régóta csúszik. Maslow piramisom igencsak befejezetlen. Egyszer majd kiássa egy kutatócsoport, és sokat fognak gondolkozni rajta, hogy miért nem lett befejezve. Túl lassú volt az építkezés, és a fárao meghalt időközben ? Elfogyott a pénz ? Pedig ha befejezték volna, korának talán a legnagyszerűbb építménye lehetett volna, igazán újító, egyedi, formabontó. Vagy nem.
Sokszor érzem úgy, hogy igenis feszül bennem valami, és az a felszínre törne. Mint dobozba zárt pattogó bolhák, úgy feszítenek szét belül az el nem mondott, meg nem valósított ötletek, a lefojtott tehetség (van egyáltalán?) , le nem írt szövegek, meg nem festett képek. Nem látja senki, kívülről nem is értik, miért nem vagyok jól. Talán csak a kopogást hallják a dobozban. Furcsa ez a doboz. Gyógyszert kéne neki felírni, mert így zavaró. Normális doboz nem kopog. Mi bajod van már megint ? Miért nem vagy jól ? És én mondanám vég nélkül, az agyam meg nem áll, nekem mindenről van véleményem, csak találjak hallgatóságot, ha nem találok, akkor a falaknak mondom, igen, magamban beszélek, de magában csak egy őrült beszél. Pedig én a fejemben háromszor megfejtettem már a világot. De ez iszonyú idő és energia-igényes, és én ahelyett csinálom, hogy élném az életem. Hogy a családommal lennék.
Van egy blog, a szerzője bizonyos szempontból nagy hatással volt rám (ő említette nemrég a Maslow piramisát), ez egy régebbi írása. Minden szava késként fúródik belém. Igen, ez az, sok vagyok, ugyanez van nálam is, csak én beleragadtam ebbe. A művészet, az jó lenne, de mint említettem én attől is félek, visszautasítom a jelzőt, még a gondolatát is. Már előre szabadkozom. Á, én nem, én csak rajztanár.. lennék. De ez nem kishitűség ám, én nagyra tartom a művészetet, tudom, hogy ahhoz kell egy bizonyos plussz, és az bennem nincs meg. Nekem van kézügyességem, egy alap tehetségem, ami fejleszthető szorgalommal, eljuthatok egy bizonyos szintre, de az a szint sosem lesz ott, ahova én magam a művészeket rakom. A kiállításomon is úgy éreztem, -bármennyire is sikeresnek tünt akkor-, hogy ezek csak gyakorlatok, tanulmányaim melléktermékei, ez még csak a gyakorló fázis. És ismerősök veszik meg a képeket, jófejségből. De bennem van alázat. Én nem kiálltom ki magam művésznek. Vagy csak közönségesen lusta, gyáva és önbizalomhiányos vagyok, ez ezeket jól megideologizálom.

Nemrég találtam a neten egy párizsi « romgalériát » (egy volt gyárból alakították át), egész jó környéken van, a neve Arts Factory stílusosan. A bemutatott kiállításaik közül némelyiken nagyon felhúztam az agyam. Leginkább őrajta:, egy német nő, aki otthagyta iparművészeti tanulmányait az önéletrajza szerint, és kiköltözött az erdőbe hajléktalanok közé festeni. Ez már önmagában nagyon romantikus, vagány és nonkonformista, én ilyet biztos nem csinálnék, és láthatóan van, aki elhiszi, hogy csupán az ilyen életviteltől valaki nagy művész lesz. A leírás szerint a művésznő művészete «  faussemente  naive », azaz « direkt, tudatosan naív », « hamisan naív ».
Hát kéremszépen : a nagy büdös lóf.szt. Akárhogy rágom jobbról-balról, kattingatva a képeire, csak arra lyukadok ki, hogy ez a nő ennyit tud, egy centiméterrel sem többet, és ez művészetnek igen kevés. És nem azért mondom ezt, mert közepesen informált laikusként megálltam a reneszánsznál vagy maximum az impresszionistáknál, és minden utána jövőt kamu « gyerekrajznak » gondolok. Én tudom mi az, hogy avantgarde, Art Brute, Pop Art, a fogyasztói társadalom kritikája, direktgiccs, láttunk már ilyet azért egy párat az elmúlt 100 évben. De ennek a nőnek a festményei nekem nagyon « blöffszagúak », se valódi (technikai) tudást, se hatalmas újító eredetiséget nem látok benne, de még annyira nagy polgárpukkasztást sem, ami viszont ezeket levonva megmarad  az szimplán übergagyi. A nő szétszórta az FB-n a képeit, így talált rá az Arts Factory, azóta már a fél világon volt kiállítása. De miért zavar ez engem ennyire ? Írígy vagyok ? Vagy az dühít, hogy míg én az alázatról beszélek, és nem merem magam megmutatni (csak a dekoratív dolgaimat), nem merem magam művésznek nevezni, lépni, galériák falára álmodni magam, addig másnak csak öntudat kell, fellépés, és/vagy pár hónap hajéktalankodás. Dühömben festettem én is egy « faussemente naive » képet az Anyaság Szépségeiről, a szoptatásról, ami mostanában nem megy. Elküldhetném az Arts Factorynak...


2 megjegyzés: