2016. március 2., szerda

Jól vagy? 2.

Régebbi facebook bejegyzéseim között kutatgatva észrevettem, hogy volt már egy hasonló témájú írásom, mint az előző, a tavaly januári Charli Hebdo elleni támadás után. Akkoriban sokat írtam az FB-re a témáról, megindult bennem az írhatnék és a kitárulkozhatnék.
Most, hogy egy kicsit magamra maradtam a net hatalmas űrjében a blogommal (megfogadtam, hogy egy darabig nem osztom meg az FB-n, meg emailben sem, a negatív visszajelzések miatt, de írom tovább, mert jó írni, mert ha bennem marad, akkor fáj), át tudom gondolni, miről is szól ez az egész, nem csak a terrorról nyilván, illetve a terror nem csak kívül van... Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem tudom megkülönböztetni az őszinteséget az intimitás teljes hiányával. És hogy ennyire nem jó kiadni magunkat a neten ország-világ elé. Nem tudom, hogy igaza van-e. Furcsa úgy blogot írni, hogy feltételezés szerint nem olvassák, miközben azért mégiscsak szeretném megosztani a világgal az érzéseimet. Ez a 2015 január 13-ai FB poszt ráadásul többek között a nagy Köztársasági Menetről is szól, tavaly január 11, történelmi pillanat, becslések szerint kétmillió ember volt Párizs utcáin. És negyvenvalahány államfő. És arról is szól, hogy a lakókörnyezetem mennyire nem volt Charlie. Íme a poszt :

« Többen kérdezték tőlem mostanában itt a Facebookon is, hogy jól vagyok-e? Ha a kérdés a fizikai létünkre vonatkozik, akkor igen, jól vagyok, jól vagyunk, szerencsére nincs a fejünkben golyó.
Egyébként nem vagyok jól.
Az előző héten 3 ember meggyilkolt 17-et itt Párizsban, ezt már nagyjából mindenki tudja, felborult az egész város, megváltozott a program, vasárnap is mást csináltunk, mint terveztük. Rengeteget olvastam a neten magyarul és franciául, talán nem kellett volna, nem kerültem közelebb a megértéshez, viszont sokat idegesítettem magam, elbizonytalanodtam (még csárliságomban is), el akartam jönni Franciaországból, elhanyagoltam magam, a környezetem, a lakást, Vincét és Ákoskát is annyira, hogy hétfőre csúnya allergiás betegséget produkált magának szegény. Ezzel akar engem kirángatni a net elől.
Mert egyébként tele van a net, mindenki szakért és véleménynyilvánít, mindenki Charlie, vagy fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy nem az. Pedig egy hete talán még nem is tudtuk, hogy ennyire liberális lapok is vannak Franciaországban, hogy mi azaz ISIS, vagy mi az, hogy kóser, hogy mennyiféle színű-szagú rendőr van Párizsban, hogy az iszlám szigorúan tiltja az emberábrázolást, hogy mi mindent lehet csinálni a Butte Chaumont parkban (erről írok majd külön), és hogy a Nation gyalog fél óra a République tértől.
Az ezerféle netes vélemény szerint a terroristák azért gyilkoltak (a teljesség igénye nélkül):
- mert az iszlám szerint mindenhol háború van, ahol nem mindenki muzulmán,
- mert Európa rohad szét és a liberalizmus romboló,
- mert túl sok a bevándorló,
- mert a szólásszabadság félre van értelmezve,
- mert provokálták őket,
- mert a bevándorlók szociálisan rossz helyzetben vannak és utálják azt, aki nem,
- mert "Isten nem ver bottal",
- mert több évszázaddal van elmaradva a kultúrájuk,
- mert Franciaországnak valaha gyarmatbirodalma volt,
- mert a piréz/marslakó/hottentotta összeesküvésnek ez így volt jó.
Ember legyen a talpán, aki ebben az ideológiai és véleménykáoszban kiigazodik. Aki nem lesz sem iszlamofób paranoiás sem dzsihádista.
Nem vagyok jól.
Nem tudom, hogy vagyok, zavart vagyok és bizonytalan, és hazudnék, ha azt mondanám, erről csak a terroristák tehetnek. Zavart voltam, bizonytalan és egy kicsit reménytvesztett itt Franciaországban már kedden is. Talán csak nem látszott, itt a Facebookon semmiképp, sosem voltam még ilyen őszinte és kitárulkozó itt, és ennyire aktív. Megjött az íráskedvem. De az életem szét van csúszva, nehezen szervezem meg a dolgaimat, nehezen koncentrálok a hétköznapokra, a jelenemre. Hogy miért, azt hosszasan lehetne elemezgetni. Viszont ettől az esettől a humánumom és az igazságérzetem nem hagy nyugodni. Ráadásul a kettő nem mindig ugyanazt mondja.
Próbálok minden véleményt elfogadni, megrágni, ezért én is elbizonytalanodom, nem merem a véleményemet kinyilvánítani. Csütörtökön írtam ide utoljára, pénteken nem úsztam meg azt, hogy a kollégaimmal is beszéljek a dologról, értekezletünk volt. Nem igazán bírtam azt mondani nekik, hogy Charlie vagyok, mert valahogy úgy éreztem, ők meg nem merik mondani, hogy nem Charliek, ez most nekik nehezen bevállalható, főleg ha muzulmánok. De a csárliság is nehezen bevállalható nekik, nem feltétlenül akarnak hősöknek tekinteni olyan embereket, akikkel szemben megbántva érzik magukat, mégha a karikatúrákat csak utólag ismerték meg ők is, miután a támadás miatt szétszórodtak a neten. Nehezen szolidaritanak, de persze a terrorizmust elítélik. Nem is tehetnek mást. Talán épp ezért nem érzem én sem, hogy feltétlenül csárliznom kéne nekik, én meg nem akarom, hogy azt higyjék, valásgyalázónak tűnő karikatúrákkal szórakoztatom magam. Vagy egyszerűen csak gyáva vagyok, nem akarok konfrontálódni.
Choisy le Roi nem annyira Charlie. Gyanusan nézegetik egymást az emberek, kényszeredetten mosolyognak, kerülik a témát, nem tudják mi megy a másik ember fejében. Azt se nagyon mondtam meg senkinek, hogy megyek vasárnap családostul, igaz, nem is kérdezték, azóra meg még nem voltam dolgozni (Ákos beteg). Az értekezleten, -miután lefutottuk a "szabadság van, és ez fontos, meg a terrorizmus gáz, de azért izé-bigyó", meg a "melyik titkosszolgálat rendelte meg" köröket,- koncentráltunk a munkára, mármint ők, én nem tudtam igazán. Körbejárt az állami határozat a legmagasabb készültségről, csupa általánosság, én csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy tömegközlekedési eszközre nem lehet gyerekcsoporttal felszállni. Amig mi értekezleteztünk, ment a túszdráma Vincennesben. Egészen sokáig aztán abban a tudatban voltam, -az első körben félreértett hírek miatt,- hogy minden túsz kiszabadult. Késő este tudtam meg, hogy a boltban is meghaltak.

És hogy mi történt vasárnap?
Ingyenes volt a tömegközlekedés Párizsban, örülhettek a turisták. Igaz, a metrora nem lehetett felférni, mi már a Gare Austerlichtől gyalogoltunk. Ákos főleg az apja nyakában volt, de nagyon élvezte az egészet. Skandálta a tömeggel, hogy "liberté", kért egy francia zászlót (nem tudtunk venni, de igértem, hogy majd csinálok neki). Nagyon felemelő, mondhatni patetikus volt ennyi emberrel vonulni. Béke volt, még a rendőröket is mindenki szerette, nagyon sokféle ember volt, kreatív feliratokkal, táblákkal. Még streetartot is láttunk készülés közben. Sajnálom, hogy nem vittünk fényképezőgépet. Minden utcában áradt az emberfolyam, akármerre mentünk, olyan volt, mintha sosem lenne vége. A szobrokon, fákon, közlekedési lámpákon, buszmegálló tetején emberek. Állítólag a 2. vh vége óta nem volt ennyi ember Párizs utcáin. Államfőket mondjuk nem láttam, csak rendőri kisérettel elsuhanó fekete autókat.
Igazából, -amellett, hogy azért magával ragadott a hangulat, -nekem volt egy kis elbizonytalanodásom, miért is jöttem? Mitől lettem hirtelen ennyire francia? A fent leírt dolgok miatt nem volt annyira kedvem "Charliet" skandálni, meg azt sem, hogy "liberté", mint Ákoska, én nem igazán a sajtószabadság miatt jöttem, és az újsággal sem tudok annyira azonosulni. Illetve igen, de mégsem, és persze a sajtószabadság is fontos, de még egy csomó probléma van, amit felvetett ez a történet. Amikor meg a tömeg a Marseillaist kezdte énekelni, Vince jegyezte meg, hogy ez az ének arról szól, hogy "fogd a fegyvered". Végül úgy döntöttem, a terrorizmus áldozataiért vonulok. Ez megnyugtatott.
Hosszú hónapok óta nem éreztem azt annyira, mint vasárnap délután, hogy jó helyen vagyok, és hogy Vincével harmóniában döntöttünk valamiről. Vajon magammal tudom vinni ezt az érzést hosszú távra is? És most majd tudom élni a saját életemet? »

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése