Régebbi
facebook bejegyzéseim között kutatgatva észrevettem, hogy volt
már egy hasonló témájú írásom, mint az előző, a
tavaly januári Charli Hebdo elleni támadás után. Akkoriban sokat
írtam az FB-re a témáról, megindult bennem az írhatnék és a
kitárulkozhatnék.
Most,
hogy egy kicsit magamra maradtam a net hatalmas űrjében a blogommal
(megfogadtam, hogy egy darabig nem osztom meg az FB-n, meg emailben
sem, a negatív visszajelzések miatt, de írom tovább, mert jó
írni, mert ha bennem marad, akkor fáj), át tudom gondolni, miről
is szól ez az egész, nem csak a terrorról nyilván, illetve a
terror nem csak kívül van... Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem
tudom megkülönböztetni az őszinteséget az intimitás teljes
hiányával. És hogy ennyire nem jó kiadni magunkat a neten
ország-világ elé. Nem tudom, hogy igaza van-e. Furcsa úgy blogot
írni, hogy feltételezés szerint nem olvassák, miközben azért
mégiscsak szeretném megosztani a világgal az érzéseimet. Ez a
2015 január 13-ai FB poszt ráadásul többek között a nagy
Köztársasági Menetről is szól, tavaly január 11, történelmi
pillanat, becslések szerint kétmillió ember volt Párizs utcáin.
És negyvenvalahány államfő. És arról is szól, hogy a
lakókörnyezetem mennyire nem volt Charlie. Íme a poszt :
« Többen
kérdezték tőlem mostanában itt a Facebookon is, hogy jól
vagyok-e? Ha a kérdés a fizikai létünkre vonatkozik, akkor igen,
jól vagyok, jól vagyunk, szerencsére nincs a fejünkben golyó.
Egyébként nem
vagyok jól.
Az előző héten 3
ember meggyilkolt 17-et itt Párizsban, ezt már nagyjából mindenki
tudja, felborult az egész város, megváltozott a program, vasárnap
is mást csináltunk, mint terveztük. Rengeteget olvastam a neten
magyarul és franciául, talán nem kellett volna, nem kerültem
közelebb a megértéshez, viszont sokat idegesítettem magam,
elbizonytalanodtam (még csárliságomban is), el akartam jönni
Franciaországból, elhanyagoltam magam, a környezetem, a lakást,
Vincét és Ákoskát is annyira, hogy hétfőre csúnya allergiás
betegséget produkált magának szegény. Ezzel akar engem kirángatni
a net elől.
Mert egyébként
tele van a net, mindenki szakért és véleménynyilvánít, mindenki
Charlie, vagy fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy nem az. Pedig
egy hete talán még nem is tudtuk, hogy ennyire liberális lapok is
vannak Franciaországban, hogy mi azaz ISIS, vagy mi az, hogy kóser,
hogy mennyiféle színű-szagú rendőr van Párizsban, hogy az
iszlám szigorúan tiltja az emberábrázolást, hogy mi mindent
lehet csinálni a Butte Chaumont parkban (erről írok majd külön),
és hogy a Nation gyalog fél óra a République tértől.
Az ezerféle netes
vélemény szerint a terroristák azért gyilkoltak (a teljesség
igénye nélkül):
- mert az iszlám
szerint mindenhol háború van, ahol nem mindenki muzulmán,
- mert Európa
rohad szét és a liberalizmus romboló,
- mert túl sok a
bevándorló,
- mert a
szólásszabadság félre van értelmezve,
- mert provokálták
őket,
- mert a
bevándorlók szociálisan rossz helyzetben vannak és utálják azt,
aki nem,
- mert "Isten
nem ver bottal",
- mert több
évszázaddal van elmaradva a kultúrájuk,
- mert
Franciaországnak valaha gyarmatbirodalma volt,
- mert a
piréz/marslakó/hottentotta összeesküvésnek ez így volt jó.
Ember legyen a
talpán, aki ebben az ideológiai és véleménykáoszban kiigazodik.
Aki nem lesz sem iszlamofób paranoiás sem dzsihádista.
Nem vagyok jól.
Nem tudom, hogy
vagyok, zavart vagyok és bizonytalan, és hazudnék, ha azt
mondanám, erről csak a terroristák tehetnek. Zavart voltam,
bizonytalan és egy kicsit reménytvesztett itt Franciaországban már
kedden is. Talán csak nem látszott, itt a Facebookon semmiképp,
sosem voltam még ilyen őszinte és kitárulkozó itt, és ennyire
aktív. Megjött az íráskedvem. De az életem szét van csúszva,
nehezen szervezem meg a dolgaimat, nehezen koncentrálok a
hétköznapokra, a jelenemre. Hogy miért, azt hosszasan lehetne
elemezgetni. Viszont ettől az esettől a humánumom és az
igazságérzetem nem hagy nyugodni. Ráadásul a kettő nem mindig
ugyanazt mondja.
Próbálok minden
véleményt elfogadni, megrágni, ezért én is elbizonytalanodom,
nem merem a véleményemet kinyilvánítani. Csütörtökön írtam
ide utoljára, pénteken nem úsztam meg azt, hogy a kollégaimmal is
beszéljek a dologról, értekezletünk volt. Nem igazán bírtam azt
mondani nekik, hogy Charlie vagyok, mert valahogy úgy éreztem, ők
meg nem merik mondani, hogy nem Charliek, ez most nekik nehezen
bevállalható, főleg ha muzulmánok. De a csárliság is nehezen
bevállalható nekik, nem feltétlenül akarnak hősöknek tekinteni
olyan embereket, akikkel szemben megbántva érzik magukat, mégha a
karikatúrákat csak utólag ismerték meg ők is, miután a támadás
miatt szétszórodtak a neten. Nehezen szolidaritanak, de persze a
terrorizmust elítélik. Nem is tehetnek mást. Talán épp ezért
nem érzem én sem, hogy feltétlenül csárliznom kéne nekik, én
meg nem akarom, hogy azt higyjék, valásgyalázónak tűnő
karikatúrákkal szórakoztatom magam. Vagy egyszerűen csak gyáva
vagyok, nem akarok konfrontálódni.
Choisy le Roi nem
annyira Charlie. Gyanusan nézegetik egymást az emberek,
kényszeredetten mosolyognak, kerülik a témát, nem tudják mi megy
a másik ember fejében. Azt se nagyon mondtam meg senkinek, hogy
megyek vasárnap családostul, igaz, nem is kérdezték, azóra meg
még nem voltam dolgozni (Ákos beteg). Az értekezleten, -miután
lefutottuk a "szabadság van, és ez fontos, meg a terrorizmus
gáz, de azért izé-bigyó", meg a "melyik titkosszolgálat
rendelte meg" köröket,- koncentráltunk a munkára, mármint
ők, én nem tudtam igazán. Körbejárt az állami határozat a
legmagasabb készültségről, csupa általánosság, én csak annyit
tudtam kihámozni belőle, hogy tömegközlekedési eszközre nem
lehet gyerekcsoporttal felszállni. Amig mi értekezleteztünk, ment
a túszdráma Vincennesben. Egészen sokáig aztán abban a tudatban
voltam, -az első körben félreértett hírek miatt,- hogy minden
túsz kiszabadult. Késő este tudtam meg, hogy a boltban is
meghaltak.
És hogy mi történt
vasárnap?
Ingyenes volt a
tömegközlekedés Párizsban, örülhettek a turisták. Igaz, a
metrora nem lehetett felférni, mi már a Gare Austerlichtől
gyalogoltunk. Ákos főleg az apja nyakában volt, de nagyon élvezte
az egészet. Skandálta a tömeggel, hogy "liberté", kért
egy francia zászlót (nem tudtunk venni, de igértem, hogy majd
csinálok neki). Nagyon felemelő, mondhatni patetikus volt ennyi
emberrel vonulni. Béke volt, még a rendőröket is mindenki
szerette, nagyon sokféle ember volt, kreatív feliratokkal,
táblákkal. Még streetartot is láttunk készülés közben.
Sajnálom, hogy nem vittünk fényképezőgépet. Minden utcában
áradt az emberfolyam, akármerre mentünk, olyan volt, mintha sosem
lenne vége. A szobrokon, fákon, közlekedési lámpákon,
buszmegálló tetején emberek. Állítólag a 2. vh vége óta nem
volt ennyi ember Párizs utcáin. Államfőket mondjuk nem láttam,
csak rendőri kisérettel elsuhanó fekete autókat.
Igazából,
-amellett, hogy azért magával ragadott a hangulat, -nekem volt egy
kis elbizonytalanodásom, miért is jöttem? Mitől lettem hirtelen
ennyire francia? A fent leírt dolgok miatt nem volt annyira kedvem
"Charliet" skandálni, meg azt sem, hogy "liberté",
mint Ákoska, én nem igazán a sajtószabadság miatt jöttem, és
az újsággal sem tudok annyira azonosulni. Illetve igen, de mégsem,
és persze a sajtószabadság is fontos, de még egy csomó probléma
van, amit felvetett ez a történet. Amikor meg a tömeg a
Marseillaist kezdte énekelni, Vince jegyezte meg, hogy ez az ének
arról szól, hogy "fogd a fegyvered". Végül úgy
döntöttem, a terrorizmus áldozataiért vonulok. Ez megnyugtatott.
Hosszú
hónapok óta nem éreztem azt annyira, mint vasárnap délután,
hogy jó helyen vagyok, és hogy Vincével harmóniában döntöttünk
valamiről. Vajon magammal tudom vinni ezt az érzést hosszú távra
is? És most majd tudom élni a saját életemet? »
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése