facebook

Nagyon feszít az írás, de nehezen realizálódik, ezerszer megszületik a fejemben a szöveg, mire leírnám, már elillan, más lesz belőle. Közben megszületett a kisfiam, a második, ilyenkor « mással kell foglalkozni », meg karácsony, akkor sem illik nehéz, nyomasztó dolgokról írni, és közben halványodik az emlék, a támadásé. Mondjuk eszembe jutott a napokban, hogy van most a franciáknál (sőt, külföldön is) minimum 130 család, akiknek nyomasztó a karácsony, akik még mindig nem értik, kinek és miért kellett ennyire belebarmolni az életükbe. De ha én ezen direkt agyalok, az már külön mazochizmus. Pedig írni szeretnék. És erről. A Boldog Karácsonyos köröket már mindenki lefutotta a neten és az életben is, hamarosan szilveszter és új év, új remények, új fogadalmak. Én még az FB-re nem írtam karácsonyi jókívánságot, úgy egyben, minden közeli és távoli ismrősömnek, rokonomnak, ahogy mostanában leegyszerűsítjük ezeket a köröket, az utóbbi években mindig két ünnep közé csúszott a dolog, azaz « Boldog Új Évet Mindenkinek » lesz belőle. A mostani, hamarosan véget érő év is furcsán kezdődött, 7-én már a terrorral. Az « első szerekesztőségi értekezleten ». Írok majd erről is, még nem múlt el, csak rárakódott sok-sok réteg, durvább dolgok, több halottal. A Charlie Hebdo elleni támadás volt az talán, ami kihozta belőlem az « íráskényszert » a facebookon, ahol egyébként előtte csak ugyanolyan felszínesen voltam jelen, mint mindenki más. Eleinte egyáltalán nem akartam ott lenni. Idegesített, amikor minden újság a Cukengerg srácot éljenezte a címlapján, aki « összehozta a világot », már 500millió (azóta biztos még több) felhasználó, a « világ legnépesebb országa » (WTF ?? - az hogy keresztbe kasul lájkolgatjuk meg osztogatjuk egymást, még nem jelenti, hogy mindenki mindenkit szeret, sőt, még azt sem, hogy tolerál, pláne azt nem, hogy egy ország lakói lennénk, egy alapvetően pénzügyi vállalkozásba miért kell « virtuális világbékét » vizionálni?), aztán film a történetéről, persze Oscar díjas, most akkor lopta az ötletet, vagy nem, azóta már apuka, biztos megosztogatja a kisbaba fotókat ő is, tőlem is várják majd, még egyenlőre ellenállok. És persze rögtön hallottam a rossz oldalairól is, hogy leendő munkáltatók nézik meg az FB oldaladat (ha nincs is ilyened, akkor nem létezel?), és számít, hogy milyen az aktivitásod, röhej, nehogy már ez alapján meg tudja valaki mondani, milyen munkaerő vagyok ! Mindenesetre a « fekvehányós » vicces képekkel vigyázni kell. És a gyerekfotókkal is, ki tudja, mire használják fel, tinédzser lányok vannak kitéve folyamatos virtuális zaklatásnak, stb. De ha « ésszel » használod, akkor segíthet, nem csak az x éves osztálytalálkozó szervezésében, hanem pl. magánbizniszben is. Nincs egyszerűbb kezdő marketing, mint az FB-n szétszórni a munkáidat. És egy idő után önmagát generálja a dolog, szinte kötelező lesz csatlakozni, mert aki lemarad, az kimarad, a bulikból is ugyanúgy, mint a munkalehetőségekből, meg a világ forgatagából. Bezzeg, aki ott van, az mindjárt mindent tud, és mindent véleményezhet is, mindenhez hozzászólhat, és profilkép átszinezéssel a világról alkotott véleményét is kinyilváníthatja.

Tehát egy idő után feladtam az elveimet, és csatlakoztam, 2012-ben. És eleinte « óvatoskodtam ». Ákosról nem nagyon raktam fel képet, az apja nem is örül, ha ilyesmit csinálok (ő továbbra is antifacebookos, nincs is fent), és próbáltam udvariasan visszajelőlni mindenkit, ha csak egy kicsit is gyanús volt, hogy ismerem. De érdekes, ahogy 100 éve nem látott emberek élete lesz megint fontos, vagy csak megnéznivaló, a velük való kommunikáció új irányokat vesz, jól esik, hogy lájkolta a túróssütimet (bár pont ilyesmit én sosem rakok fel, nagyon nem vagyok konyhatündér), nem is gondoltam, hogy jófej, általános iskolában azt hittem, utál. És persze van ebben nagy adag vetítés is. Hogy ki mit akar megmutatni magából, kinek akarja « bebizonyítani », hogy nagyszerű élete : Megnézem az ex oldalát, debéna az új nője, persze azért lájkolom a közös képüket, hagy örüljenek, meg nehogy azt higyje, hogy még bánt, hogy elment..és gyorsan felrakok magamról is egy ultrajólsminkelt sztárfotót. Én még egyedül, de már sorban állnak a lelkes rajongók. 232 lájk. A te új nőd ezt nehezen zsebelné be. Vagy : de nagy pofád volt gimiben, hogy le akartál nyomni mindig, aztán nézd, nekem kétszer annyi diplomám van, mint neked. Ne hidd el, majd beszkenellem mindet. Ja, neked meg gyerekeid vannak, de azt kevesebb meló volt összehozni, mint a diplomáimat. Az úgyis főleg az asszony munkája nálatok. Én meg minden nyáron másik exotikus szigetre megyek nyaralni, néz meg a fotóalbumomat. (Senki ne ismerjen magára ! A történetek a fantáziám szüleményei...)

Aztán a januári terrortámadás után Csárli lettem én is, bár nem a profilképemmel, és elkezdtem írni a témában. Akkor jöttek először a visszajelzések, hogy jókat írok. Ez azért motívál is, meg egy kicsit megszédít (persze továbbra is az van, hogy főleg terápiás célból írok). És a téma megragadt a fejemben, írtam több idei terrortámadás kapcsán is posztot, meg a nyári (magyarországi) migránskrízis kapcsán is (a krízis megvan még, csak Magyarországról « arrébb ment »), és végül most novemberben, sokkhatás alatt, annyi mindent szerettem volna kiírni magamból, de az FB-n belebotlottam olyan reakciókba, amire nem számítottam. Nekem természetes volt, hogy mindenki sokk alatt van és gyászol, vagy ha nem, akkor legalábbis békén hagyja azokat, akik gyászolnak. És igen, elfogadom, a « profilkép átszinezésben » van egy adag birkulás is, illetve nem spontán, saját ötlet, mert az FB ajánlja fel a lehetőséget, de azért nekem jól esett minden ismerős « átszinezése », lájkoltam őket. De nem írtam listát arról, hogy ki szinezett át és ki nem. Az viszont bántott, amikor az ismerőseim egy része elkezdte cikizni azokat, akik átszineztek. Miért nem lehet emellett szó nélkül elmenni ? Igen, az FB ilyen, mindenkinek van valami értékrendje, ami alapján posztol, aranyos, vagy épp megmentenivaló kiskutyákat, gyerekeit havonkénti fotósorozattal, menő autókat és jóseggű nőket, vagy a saját alkotásait, sikereit. Vagy politizál. Vagy térít. Én feltünően sok « fogyatékkal élő témát » osztogatok meg, van ennek háttere, de talán ez is terhes lehet néhány ismerősömnek. De egyszerűen át lehet görgetni egy híren, ami nem érdekel minket, arra való az egér. Vagy le lehet tiltani valakinek az idővonalát, vagy magát az illetőt is, ha nagyon fárasztó. Senkinek nem kötelező Párizsban vagy bárhol máshol meghalt embereket siratni, de röhögni a siratókon... És akkor jöttek az összehasonlítások, bezzeg az orosz gép, bezzeg Kenya (idén húsvét péntekjén egy kenyai egyetemi szálláson volt mészárlás, külön kiválogatták a terroristák a keresztény diákokat), bezzeg akármi. És ezt úgy mondják, mintha őket az akkor érdekelte volna. Én idén odafigyeltem a terrorra (más évben nem volt ez így, tehát én sem emlékeztem meg minden halottról), amit így google nélkül csak spontán fel tudok sorolni : Párizs, Tunézia, Dánia, Kuvait, Törökország, Libanon, a novemberi párizsi óta is volt Maliban meg az USÁban, versenyeztethetnénk a halottakat és a zászlókat naphosszat. Szomorú az, amikor mérlegre pakoljuk a hullákat, vagy egymás mellé rakva mérőszalaggal megmérjük, hogy megnézzük, melyiket kell jobban sajnálni. És előszedünk történelmi sérelmeket, mint Trianon, ez azért röhejes. Nem maga Trianon, az a magyar történelem egyik legsúlyosabb pillanata, de ne egyszerűsítsük már le ennyire a világot, hogy az idei párizsi terrortámadást megérdemelték azok, akik meghaltak, mert « ott volt Trianon ». Igen, az nekünk tragédia, de pl. a románoknak, szlovákoknak nem. Nekünk a saját verziónk a fontos, de « internacionálisan » nem csak a mi verziónk létezik. Talán a szíriai radikálisok ilyen jól ismerik a magyar történelmet ? És ennyire fontosnak tartják? Vagy azt gondolja valaki, hogy Párizsban metálkoncertre csak Clemenceau ükunokái járnak ? És amúgy azok, akik a lelőtt orosz gépet rakták a párizsi halottak mellé, mellesleg meg trianonoztak (szerintem simán van átfedés a két csoport között), azok miért nem kezdték el az oroszokra mondani, hogy « bezzeg '56 ». Ugyanaz a logika lenne mögötte, mint a trianonozás mögött. Ők most hirtelen az orosz halottakat jobban sajnálják. Mert azt kevésbé nyomta az orruk alá a Facebook ? Miközben voltak olyan helyek idén is, mint minden évben sajnos (pl. Nigéria, vagy Szíria), ahol egész évben folyamatosan gyilkolták az embereket. Lehetetlen mindenkit megsiratni, mindenkire megemlékezni. De sokaknak szelektív az emlékezete és az empátiája is.

Én április 4-én ezt írtam ki a facebook idővonalamra (megosztva egy hírt arról, hogy a pápa a kenyai áldozatokért imátkozik) :

« Megemlékeztek Kenyában is a Nagypéntekről. És nincs mit mondani. De lenne, csak nincs aki meghallgatja. Belecsúsztam már így is a rasszizmusba és az extrémizmusba egyesek szerint.

Itt most (éjszaka) harangoznak Choisy le Roiban, a házunk előtt lévő templomban. Sosem voltam gyakorló keresztény, eddig nem tudtam, hogy Nagyszombaton virrasztás van. Most lemennék virrasztani, de a gyerek alszik, és nincs itthon Vince. A templom egy ideje vitában áll a piacosokkal, mert vasárnap délelőtt teljesen körbekerítik az árusok. A legtöbbjük nem húsvétol most. Mert más a vallása. Bizony, vallási vita lett ebből is. Csoda, hogy Choisyba járnak még templomba, pedig igen, virágvasárnapon is sokan voltak megszentelni a barkát. Főleg feketék. Talán pont kenyaiak. »

Ezt a posztomat az ismerőseim közül négyen (!) lájkolták és egy hozzátartozóm szólt hozzá bíztatón. A többiek ugyanúgy elmentek mellette. Nem baj, csak x hónap múlva nem muszáj « bezzeg kenyázni ».

Június 29-én meg egy ilyen poszttal emlékeztem meg -többek között- az idei második véres tuéziai terrortámadásról :

« Egész nap agyaltam, hozzászóljak-e a témához, de megteszem:

A hétvégén két fő hír pörgött a neten és a francia médiában, az egyik, hogy Amerika rábólintott a melegházasságra (és nézve Amerika súlyát a nyugati világban, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyugat rábólintott, kész, a kérdés eldőlt), a másik, hogy 38 gyanútlan és védtelen európai turistát lőtt agyon egy tunéziai strandon egy helyi srác, mert elhitte az internetes barátainak, hogy ez Isten akarata. És kapott hozzá fegyvert is. Kalasnyikovot, ami eredetileg orosz gyártmány. (A harmadik domináns hír a görög bankcsőd). A francia média inkább a tunéziai esettel van elfoglalva, mondtam is Vincének, hogy állítsuk át a rádiót a France Inforól, azaz ébresztője, én pedig már nem bírok tömeggyilkosságokra ébredni. Hónapok óta az iszlámista veszély alaptéma a francia rádióban. Ezen jól összevesztünk, szerinte én vagyok túl gyenge, a világot el kell tudni viselni.

Nem arról van szó, hogy most a két fő témát feltétlenül egymás mellé akarom állítani. Csak azon gondolkozok, hogy a világ nem egy irányba mozog, hanem több felé, de abból min. kettő egymásnak teljesen ellentétes. És hozzánk Tunézia közelebb van, mint Amerika. Ennek tükrében árnyaltabb az a hír is, hogy az isztambuli melegfelvonulást szétverte a rendőrség. Ez melegjogi szempontból szomorú, de voltak ott ellentüntetők is, lehet, hogy ők is kaptak könnygázt, és a török rendőrség csak egyensúlyi játékot játszott. A történethez hozzátartozik az is, hogy a legutóbbi török választáson a jelenlegi elnök iszlamista pártja háttérbe szorult, ami mindenképp jó hír. Viszont a mérsékeltek a melegfelvonulás hatására iszlamizálódhatnak, főleg úgy, hogy a felvonulást a ramadan böjti hónapra időzítették (akárcsak a terrortámadást). Amerika üzenete az egész világra eljut, de nem mindenhol egyformán értelmeződik.

A környéken, ahol én lakom, nem nagyon vannak kézenfogva sétáló meleg párok, sokan vannak viszont, akik ramadanoznak. Ilyenkor nappal böjt van, és elvileg a hitben való elmélyülés, este pedig buli, családi összejövetel. Még éjfélkor is gyerekzsivaj hallatszik a játszótérről. Ramadán szent hónapjában a muzulmánok szerint még a pokol kapui is zárva vannak. Elnézve a hétvégi terrorsorozatot (Tunézia, Kuvait) idén sajnos rosszul reteszelték be a kapukat... »

Mindezeket nem azért írom most le, hogy hőst csináljak magamból, mert én vagyok a Empátia Bajnoka, és sejtem, hogy vannak olyan facebookos ismerőseim, akik megbántódnak (ha olvassák). De ki akartam magamból írni ezt is, mert fájt, hogy « facebook-megosztás-versengéssé » vált emberek tragédiája. A FB-n valahol mindenki « birka », mindenki vetít, mindenki szerepet játszik, vagy legalábbis « karakteres értékrendet mutat ». Jó, ha ezt tudjuk egymásról, segít az empátiában, egymás elfogasásában is. Nekem ez a « profilkép-átszinezés-fikázás » kicsit olyan volt, mint ha valaki látna egy temetési menetet, és ott beszólna a gyászolóknak : « mit rinyáltok, én nem is ismertem a halottat, leszarom a gyászotokat, és bezzeg amikor az én nagyanyám meghalt, akkor egy szót sem szóltatok. Meg ti is csak jópofiból jöttök el erre a temetésre. »

Igen, van aki jópofiból jön. Meg azért, hogy a többiek lássák, hogy itt van. De van, aki aki tényleg gyászol, meg aki hirtelen nem tud jobb ötletet arra, hogy a megrendülését kinyilvánítsa. Ezt nyiltan cikizni érzéketlenség. Lehet, hogy azért gondolom így, mert "közeliek" az események számomra, de nem tudom kívül helyezni magamat én sem. Köszönöm a megértést.

Tömegközlekedek

Nem ez a téma jött volna, hanem a facebook, arról akartam írni, hogy a nemzetközi események, vagy a profilkép átszinezése miért vált ki ellenállhatatlan reakció-kényszert sokakból, hogy miként módosul a világhoz fűződő viszonyunk virtuális manipulációra, és miért vagyok én is beleborulva ebbe, vajon miért ? És írnom kell, gyorsan, ki tudja mikor szülök, még van egy-két olyan felírt téma, ami elég súlyos ahhoz, hogy egy frissen szült anyuka ne foglalkozzon már vele. A világ közvéleménye szerint. Igen, értek olyan kritikák, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom már, koncentráljak a babára, készüljek a jövetelére, örüljek neki. Mert ez így megy, varázsütésre. Ha már megszületett, akkor mindenképp, akkor itt lesz a kezeim között, akkor már nem lesz más. De már most is gyakorlatilag mindene ki van fejlődve, csak még bent van, addig még én önmagam vagyok, utána ez a funkcióm megszűnik, remélhetőleg a szorongásaimmal együtt. (Én tudom, hogy nem így lesz sajnos, sőt, de legyünk irracionálisan optimisták.) Én akkor majd csak a Táplálék Adó és Gondoskodó leszek, egy jó darabig mindenképp. És ez így van jól, ez így természetes, akinek ezzel kapcsolatban furcsa érzései vannak, azzal valami nem stimmel. ( Én egy ilyen "nem stimmelő" anyuka vagyok egyébként, de ahogy egyre őszintébben beszélgetek hasonló helyzetben lévő nőkkel, sokkal többen "nem stimmelnek", mint azt a világ gondolná. Lehet, hogy a "nem stimmelők" az átlag, és az a különleges, aki nem ilyen? ) És zárjam el magam ettől, tévé, internet, rádió kikapcsol (bár V. ez gyakran elfelejti, és nekem kell álmomból felriadva kimenekülni a szobából, mert az ő ébresztője a FranceInfo, csak épp 9 hónaposan már nehéz felugrani és kirohanni), újságot sem olvasok, csak meditálok befelé, babával társalogva. Mondjuk van egy nagyobb gyerek is, őt el kéne vinni időnként atz óvódába, de most van segítségem, tehát azt is meg tudnám oldani, hogy ne menjek ki az utcára. És akkor nem látok, nem tapasztalok semmit. De én nem tudok lenyugodni, hétvégén is voltam a missziós karácsonyi vásáron, hátha el tudok adni néhány dolgot abból, amit hirtelen csináltam, hátha lesz pozitív visszajelzés, hátha vannak értékelhető dolgaim, persze, hogy vannak, csak ez a frusztráció ne lenne, meg most szerdán, tegnap, az intézetes Mikulás, már nem számított rám senki, én sem számítottam arra, hogy ott leszek. De sikerült eljutnom oda is, teljesítettem a « feladatot ». Miért is ? Hogy lássam Ákost a Mikulással, meg a barátaimat, meg az ismerősöket, a szülőket, még elköszönék, még nemtudommi.. És persze jó volt, és örültem, hogy ott voltam. De most megint írni akarok a blogra, és felrakom a facebookra, pedig már inkább csak számadatokat kéne kiraknom, ennyi centi, ennyi kiló, és bezsebelni a lájkokat. Én minden ismerősöm újszülött gyerekét lájkolom, olyan nincs, hogy nem lájkolunk kisbabát, nekik ez öröm, boldogság, de őszintén szólva én nem tudok két újszülöttet megkülönböztetni egymástól. És azt sem tudom mondani, hogy az enyém gyönyörűbb a többiekénél.

Fontos tehát a facebook, írok arról is majd. Elvileg 17-ére vagyok kiírva, de a francia számítások egy héttel többet adnak a magyarnál. Ákos « magyarosan » született, egy héttel előbb, a 40. héten, most is abban vagyok, a logika azt mondaná, szülök mindjárt, utána ki tudja, mennyire lesz időm írni, pedig mondanivalóm, az lenne. Itt maximum 4 napot várnak, tehát legkésőbb 21-én megindítják a szülést, azaz nem lesz Máté kisjézuska, pedig többen vicceltek ezzel. Előbb születik. Ő csak egy evangélista. Most már nincs több program, lehetőleg nem mozgok, csak itthon ülök és várok, bár nekem ez egy nehéz feladat. A ráhangolódás is. Viszont ha tényleg be akarom tartani azt, hogy « ne gondoljak ezekre a rossz dolgokra », akkor marad az otthon ülés. Mert már az ovi felé vezető úton is ott vannak a fejkendős nők, időnként ők vannak többen, persze nem számolom meg, nem is kéne ezzel foglalkoznom, észre se kéne vennem. Ők nem azonosak azokkal. Pas d'amalgame. És tudnom kéne, hogy a zaklatott környéken zaklatottak a busz utasai is, terrortámadástól függetlenül. Biztos előtte is ilyenek voltak, csak nem tünt fel.

Ahogy pénteken is, amikor mentem a gyógymasszőrhöz, fáj a hátam, Ákossal is fájt, de akkor még kaptam itthon is masszázst, akkor még izgalmas közös program volt V.-vel a babavárás. Most « kines »-hez megyek, a mi városunkban nem találtam olyat, aki fogadna, csak egyet, de az olyan bunkó volt, hogy nem kivántam meztelen háttal a keze alá feküdni. Aztán hosszas utánatelefonálás után találtam egy gyógytornászt, aki fogad, a szomszédos városban, ami még « olyanabb », mint a miénk, és három buszmegállónyira van. A neve Ali, ez nem számít, de talán mégis, nem tudom, három nappal a terrortámadás után voltam nála először. Nagyon kedves volt, felmelegítette a hátam, aztán megmasszírozta. Azóta rendületlenül járok, hetente kétszer, a nagy hasammal is, pedig van, hogy annyira tömött a busz, hogy még lehetőségem sincs helyet kérni. Így volt pénteken hazafelé is, amikor aztán két család összeverekedett (!), banális okokból, de igen nagy indulattal, egy síró kisbaba volt a kiinduló pont, de olyan tülekedés lett belőle, hogy az egyik babakocsi fogantyúja belenyomult a hasamba. Nem nagyon, de ijesztően, mert úgy éreztem, nem tudok kimenekülni a szituációból, ezért összegömbölyödve elkezdtem sikítani. Akkor észrevettek, a « terhes nőnek » szétnyílt a tömeg, még helyem is lett, de én csak sírtam, és megfogadtam, hogy nem buszozok többet. Még gyógymasszőrhöz sem. Inkább fájjon a hátam otthon. Mert ez a három megálló hosszú tud lenni. Mint két hete, amikor a buszmegállóban egy őrült fickó kezdte a mankójával ütlegelni az embereket, akkor is Alihoz mentem. Többen a földre teperték, én meg elbújtam a buszon, és onnan hívtam a rendőrséget. Mire el tudtam magyarázni a diszpécsernek, mi van, addigra a busz elindult, és meg is tette azt a három megállót. Addigra jutottunk odáig, hogy akkor küldenek ki rendőrt. (A helyi rendőrség 5 percre van a buszmegállótól). Nem akartam mondani a nőnek, hogy már valószínűleg elment a fickó, én csak attól féltem, hogy esetleg meglátta, hogy telefonálok, mintha lett volna egy hirtelen szemkontaktus mielőtt elindult a busz, és ha helyi lakos, legközelebb meglát, mondjuk Ákossal jövök haza az oviból, vagy csak simán a nagy hasam kínálkozik a mankónak. És belegondoltam abba, hogy ha ennek az embernek nem mankó lett volna a kezében, hanem mondjuk egy géppisztoly, mennyire lett volna hatékony a rendőri intézkedés. Nem volt megnyugtató az, hogy három megállónyi magyarázkodás kellett. Rákérdezett a nő arra is, hogy milyen életkorú, majd arra, hogy « fehér vagy fekete ». Zavart a kérdés, és hogy ott a buszon, mások füle hallatára válaszolnom kell. Fekete. Mert az volt, mint ahogy a pénteki verekedő családok is. Fontos ez ? Persze, hisz ez a személyleírás része. De hát van itt egy csomó olyan, aki nem... nyilván hogy van, az lenne a furcsa, ha mindig mindenki összeverekedne. Ekkor már bántam, hogy telefonáltam. Kimegy a rendőr a mankóval másokat ütlegelő, látszólag pszichésen zavart középkorú fekete férfira ? Amikor azt mondtam, hogy « látszólag pszichésen zavart », akkor a nő rámszólt, hogy a kérdéseire válaszoljak. Középkorú. Fekete. De vajon mit kell válaszolni, ha mondjuk magrebin (észak-afrikai arab)? Ezt a szót lehet használni ? És ők minek számítanak, fehérnek vagy feketének ?

Vasárnap is, amikor a Misszióba mentem, tömegközlekedtem, RER, majd metró átszállás, az 5-ös a Bastille és a République között, ahol januárban a hatalmas tömeg csárliként menetelt a terror ellen, és ahol pár hete a péntek esti bulizók közé megérkeztek páran géppisztollyal a kezükben, homályos ideológiákkal és anfetaminnal az agyukban. Most vasárnap csak a katonák, franciák, legalább 8 géppisztolyos szállt fel az 5-ös metróra, legalábbis annyit számoltam, mosolyogva utaznak az emberek között, fehérek, feketék, sőt ázsiaiak is, ők biztosítják most a bizonságérzetünket. Részeik ők a párizsi metró aktuális hangulatának, mint a nehéz életét elmesélő kéregető « eszüzé moá mádám é möszijő kö jö vu deranzs dan votr trazsé », vagy valami hasonló, meg a harmonikával/hegedűvel felszálló (általában románcigány) zenészek (« vóláréé óóó, kantaré óóóóó »). Ez utóbbi most nem volt, csak a kéregető, a katonák mellett. Nem adtak neki pénzt. A civilek sem. Az egyik katona elém állt, fejmagasságban 15 cm-re volt tőlem a géppisztolya. Sosem láttam még géppisztolyt ilyen közelről. Jól megnézegettem, találgattam, melyik része mire való. Amikor a fegyver csöve pont az egyik térdemre irányult, akkor pedig összehúztam a lábam. De így kényelmetlen volt, fogtam a hasamat is, ösztönösen. Aztán leszálltam.

Mint ahogy tegnap is, a Mikulás ünnepségre menet, a RER C-ről, megvártam, míg a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz érünk. Ha egyedül vagyok, lehet, hogy előbb szállok le, vagy átszállok egy másik vagonba, de Ákos és a szüleim kiséretében szégyelltem volna a kérést. Ők nyilván észre sem vettek semmit. Ákos a sinekkel, a vonatokkal és a szemaforokkal volt elfoglalva, hangosan (és magyarul) szórakoztatta a RER közönségét, a szüleim meg kiélvezték az unokájuk jelenlétét. Nekem pedig megakadt a szemem a pár üléssel hátrébb ülő srácon. V. többször mondta már nekem, hogy kellemetlenül bámulom az embereket, ebből majd még lesz problémám. A srácnak rövidre volt borotválva a haja, de nagy szakálla volt, hosszú leples ruhája, elég jellegzetes külső, állítólag ők a « szalafisták », bár nem biztos, hogy azért, mert öltözékében ennyire markánsan muzulmán, már automatikusan radikális is. Ráadásul az arcvonásai alapján nem tünt arabnak, « áttért » lenne, aki valamiért ilyen fiatalon úgy döntött, maga mögött hagyja a « túlcivilizált » nyugati életformát, és határozottan más irányba tér ? Már épp dühített a döntése, illetve az is, hogy ezen agyalok, -mi közöm nekem az ő döntéseihez-, amikor észrevettem, hogy magában motyog, azaz imátkozik, és a Szent Könyve az ölében van. Ez a fiatal srác itt imátkozik az RER-en hétköznap kora délután. Persze, miért ne tegye ? De aztán jött a rémisztő gondolat : mindjárt előveszi a géppisztolyt... Ugyanmár hülye vagy, miért venné elő ? Hagyd már békén, ne bámuld ! Mindjárt előveszi.. Hülye vagy, fejezd be ! Itt van anyám, apám, a kisfiam, meg a baba a hasamban.. szálljunk át a másik vagonba ! Dehogy szállunk, mit mondasz anyádéknak, hogy ott van egy « gyanusan muzulmán » fikcó ? Mikor érünk már a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz ? Még vagy két megálló. Ilyen lassan még sosem ment az RER. És akkor egy mentőötlet : imádkozok én is. Bár nem vagyok gyakorló hívő, de mégis, hátha az « ellenima » hatni fog. Mi mást tehetnék ? « Miatyánk... Legyen meg a Te akaratod !... Szabadíts meg a gonosztól. » Észrevétlenül kulcsoltam össze a kezem. Ákos csak nyomta a dumát a vonatokról, anyu beszélt hozzám, nem mondhatom azt neki, hogy most imátkozom, hagyjon, én ilyesmit nem szoktam, főleg nem RER-en, ezért meg kellett szakítanom a belső monológot, hol is tartottam, már vagy negyedszerre kezdem el, mindegy, hatni fog, mi megússzuk. Aztán megérkeztünk a Bibiliothéquehez, leszálltunk, a vonat ment tovább, a srác ült ott a Könyvével a kezében, és -mivel nem hallottam semmit a hírekben- ezért valószínűleg később leszállt ő is, amikor megérkezett a megállójához.

« Ne agyaljak már ezen . » Nem fogok. Otthon maradok. Majd a kórházba remélhetőleg kocsival megyünk.

komment

Ezt a kommentet még nem sokkal a támadás után írtam, a « Hello Magyarokra », de ott valamiért nem jelent meg. Talán valami olyasmit fejtegetek benne, amit nem kéne ? Pedig próbáltam lehetőleg úgy fogalmazni, hogy « középen » maradjon a mondanivalóm. És ha Was Albert : « Patkányok honfoglalása » elfér a poszt alatt, akkor az én véleményem is elférne. Amúgy nehéz « középen állni » a témában, ezt megtapasztaltam már a nyári magyarországi migráns-kríziskor is. Gondoltam, beteszem most ide, ebbe a blogba ezt a hozzászólást, mert jól sikerült. Erre az írásra felel. http://hellomagyarok.hu/offtopic/a-parizsi-fekete-pentek-13-gondolatok-a-tamadasok-masnapjan

« Sok mindennnel egyetértek, de azért lennének kiegészítéseim. (Itt élek lassan 7 éve, párom francia, gyerekeink vannak). Pár éve még én is úgy gondoltam, hogy alapvetően a többségi társadalom tehet az integráció hiányáról, de azóta elköltöztünk Párizs egy bohém negyedéből külvárosi "banlieube", és mások lettek a tapasztalataim. Ahhoz, hogy valamennyire megértsük a helyzetet, ismerni kell az iszlámot is (bár az a vallás nem egységes, nincs konkrétan olyan irányítása, mint mondjuk a katolicizmusnak). Sajnos én érzékelek egy olyan "lenézést", ami a nem megfelelő hitűeknek szól, de ha nincs is lenézés, elkülönülés van, a 6-7 éves gyerekeknek az iskolában (közöttük dolgozom), már alapvető kérdés, hogy ki eszik disznóhúst és ki nem, ez alapján kategorizálnak. A kinyilatkoztatott vallások tanításai szerint, aki nem arra megy, amerre mi, azt Isten kevésbé szereti, vagy kifejezetten utálja. Tudom, elvileg ezt tanítja a kereszténység is, de jelenleg ez a gondolat a kereszténységen belül "opcionális", azaz hatalmi pozicióba lévő emberek nem beszélnek már ilyesmiről (hangosan). Ne felejtsük el, az iszlám 600 évvel fiatalabb, mint a kereszénység, ez most eléggé érződik. (Milyen volt a kereszténység a XV. században?) És érezhető egyfajta "reiszlamizáció", azaz a bevándorlók 2-3. generációja látványosan visszatér a vallás keretei közé, ez az identitásának, sőt a különállásának legmeghatározóbb része. Emiatt is radikalizálódnak, nem csak szociális sérelmek miatt. Ettől függetlenül a francia társadalom "szalonrasszizmusa" igaz, tettenérhető. A "gettokörnyékeket" magára hagyja az állam. A mi városunkban a "katolikus magániskola" a szinvonalas oktatást jelenti, az állami iskolákra ugyanis a "dzsungelharc" jellemző. És fontos megemlíteni az Algériai Háborút is, ahol a francia katonák szörnyűségeket követtek el a civil lakossággal szemben, ma sincs igazából kibeszélve ez még a társadalomban. De a bevándorló családok gyermekei ismerik ezeket a rémtörténeteket (az országban élő arab/muzulmán lakosok nagyrésze algériai származású).

Én mindezek miatt látok sajnos "trójai ló" effektust a mostani bevándorló krízisben is, nem csak azért, mert a százezrek között könnyen elbújik párszáz terrorista, hanem mert a most érkezők leszármazottjai is potenciális radikálisok lesznek, ha az integráció nem lesz jobban megoldva. De mi a garancia arra, hogy ez sikerül? Európa is gazdasági regresszióban van, nincs ennyi plussz munkahely (csak szarmunkák), a gettósodás megállíthatatlan folyamat (a "másmilyenek" elköltöznek, mi is azt tervezzük a családommal), és, -mint fent említettem-, az integráció elmaradása kétirányú. Nem csak a többségi társadalomnak kell befogadóbbnak lennie, a kisebbségnek is szekularizálódnia kell, mert az iszlám tanításai sajnos sok szempontból ellentmondanak a modern demokráciáknak. Viszont a szekularizálódást nem fogják automatikusan identitás-vesztésnek megélni? És akkor megint ott vagyunk, hogy bemutatkozhat-e valaki Mohamedként az ügyfélszolgálaton? Ez egy ördögi kör.

Saint-Denis: valóban a "leginkább gettókörnyék" a "neuf trois", de ez a támadás nem Saint Denis lakossága ellen szólt, hanem a State de France közönsége ellen, ami Franciaország legnagyobb és legfontosabb stadionja, épp a nemzeti válogatott játszott, az elnök is jelen volt. Saint Denis csak "helyet ad" a stadionnak, az ottani támadás a francia társadalom elleni támadást szimbolizálta. » 

UP DATE :

Közben mégis berakták, ezek szerint csak technikai okokból nem láttam én akkor.

Je veux devenir millitaire de la France

« Je veux devenir militaire de la France ».

« Francia katona szeretnék lenni ». Ezzel a mondattal fogadott Ákos pénteken, amikor mentem érte az oviba. Mi ilyesmiről nem beszéltünk otthon, nagyjából a terrortámadás témáját elkerültük a gyerekkel, szerencsére még abban a korban van, amikor nem muszáj ilyesmiről beszélni vele. Nem tudom, hogy az oviban ezt hogyan tárgyalták le, elvileg volt «1 perces néma csend » az iskolákban/óvódákban délben, a támadást követő hétfőn. A januári támadáskor még dolgoztam animátorként, emlékszem erre a menzás jelenetre. A tanítók feladata volt mondani valamit a gyerekeknek. (Nyilván délelőtt is beszéltek már erről.) Mondjuk az egy általános iskola, ahol azért nagyobbak a gyerekek, és ők beszéltek erről maguktól is. Én akkor, január 8-án (már a szerkeztőségi támadás után, de a kóser bolt megtámadása előtt) képtelen voltam erről rendesen kommunikálni a gyerekekkel, hárítottam a témát. Örülök, hogy most már szülési szabadságon vagyok, és nem kellett dolgoznom a támadás után, nem kellett abban részt vennem, hogy a gyerekeknek valahogy megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant. Főleg úgy, hogy a környéken lakó gyerekek majdnem a fele « speciális menüt » eszik a menzán, amiben nincs disznóhús.

Ákos eddig vonatvezető akart lenni, és mesterszakács, a katonaság annyira nem érdekelte. Kérdeztem, hogy az oviban mondtak valamit, beszéltek-e erről, de azt mondta, hogy ezt ő találta ki a barátaival, Alexisvel és Israellel (tényleg így hívják !:). Alexis portugál, Ákos óvónőjének a fia, Israel pedig egy fekete kissrác, nem tudom, miért adtak neki ilyen nevet a szülei, talán valamilyen speciális keresztény gyülekezet tagjai. Az ebédőben evés közben látták az ablakon keresztül az ovi előtt elsétálni a géppisztolyos katonákat, akik a zsidó iskolát őrzik, de ezek szerint időnként benéznek az ő utcájukba is. Innen jött az ötlet. Mondtam neki, hogy majd ha nagyobb lesz, és akkor is úgy gondolja még, lehet katona, de ő azt válaszolta, hogy MOST akar bevonulni. Az apja ezt úgy reagálta le, hogy a katonának fegyelmet kell tanulnia és hallgatnia a parancsnokra, és mivel itthon mi, a szülei vagyunk a parancsnokok, ezért most rögtön pakolja el a szobáját. Nem volt teljesen hatástalan a dolog, de azért azt sem mondom, hogy hosszútávon működni fog. Aznap reggel egy golyóálló mellényes rendőrt is láttam az ovi előtt, ezen megdöbbentem. Kaptak valami fülest, jöttek valakiért a környéken ? Sajnos nem tartom elképzelhetetlennek ezt sem. És aznap volt a nemzeti gyászszertartás az áldozatokért, mindenhol francia zászlók voltak, a buszokon, állami épületeken, de még az oviban is, ilyet nem láttam még. Július 14-én nincs ennyi zászló. Kérdés, mit jelképez ez a zászló ? A terror elutasítását ? Szerintem minden normális ember elutasítja a terrort. (Aki meg nem, az most úgysem fogja mondani hangosan.) Vagy azt, hogy aki kitűzi, az « tényleg francia » ? Aki meg nem, az minimum gyanus ? A terrortámadás utáni hétfőn minden önkormányzati hely zárva volt, az uszoda, a színház, a könyvtár, ellentétben a toborzóirodával, ahol, -amióta itt lakunk, 3 éve,- most előszőr láttam bent fiatalembereket. Állítólag a támadás óta háromszor annyian jelentkeznek katonának Franciaországban. Kihajózott a Charles de Gaulle anyahajó is, fedélzetén a bombázókkal, megy a Földközi tengerre. Látványos fotón, felvételen mutatta be a média. Patetikus látvány, szinte hallod a háttérben a harci indulót. A « véres zászló felemelve ». Megyünk a háborúba. Az én 4 évesem is. Most mit mondjak neki ? Januárban még Charlie volt, legalábbis amikor elvittük a « Köztársasági Menetre », történelmi esemény, majd 2 millió ember Párizs utcáin, a Bastille és a République környékén, mindenki Charlie volt, a saját városunkban már kevésbé. Nem megy ki a fejemből, hogy lehet, ez a mostani mégiscsak annak a folytatása lett volna ? Ugyanaz a környék, a 10. -11. kerület. Akkor Ákos az apja nyakában ült, és kért egy francia zászlót, nem vettünk neki, de később kapott egyet, az apja találta valamilyen « önkormányzati pincében » katakombás barangolásiai közben (V. « nagyvárosi illegális barlangász », ezt néhányan tudják róla). Akkor azt gondoltam, hogy magyar zászlót is szerzek neki, ha már, bár a franciát sem azért kapta, hogy az erkélyen lengesse. Nem mintha ciki lenne, illetve... nem tudom. A szomszédok mennyire vehetik ezt provokációnak ? És miért érdekel engem, hogy mit gondolnak ? Az a kérdés, ÉN mennyire tartom ezt provokációnak ? Néha elgondolkodom azon, vajon milyen identitása lesz a fiamnak ? Milyen közösségbe fog járni, milyen spirituális elképzelései lesznek ? Mivel azonosítja majd önmagát ? Mit tudok én neki átadni a « vegyescsaládon » és a « nyugati demokrácián » kívül ? Vagy ez elég ? A parkban nehezen találunk neki játszópajtást, illetve nem tudom, V. szerint ez is az én paranoiám, az oviban most Mohamed a leglelkesebb barátja, de ő ezt nem mindig viszonozza, noszogatni kell, hogy köszönjön vissza, « nézd itt a kopened ! ». Én örülök Mohamednek is, mindenkinek örülök, aki miatt a fiam örömmel jár oviba. Mert többször mondta már nekem sajnos, hogy nem szeret oviba járni, és ettől elszomorodok. V. szerint ez csak színjáték, otthon akar maradni, vagy nehezen ébred (későn fekszünk általában). Igazából ezért is szerettem volna neki egy testvért mindenképp, hogy ne legyen magányos.

Nálunk szerencsére a biztonsági szigorítás nem változtatott sokat az ovis hétköznapjainkon, az állami szabályozás megad egy -tól, -ig határt a « terror-riaszásban », és az önkormányzatokon múlik, hogyan alkalmazzák. Hallottam, olyan helyről is, -eddig ez a legextrémebb,- ahol a szülők meg sem közelíthetik az óvódát, a kaputól 100 méterre egy kihelyezett « recepciónál » várja valaki a őket, aki aztán rádión beszól a az oviba, hogy melyik gyerekért jöttek, és azt kihozzák. Ennek mi értelme ? Nem hiszem, hogy a gyerekek biztonságát növelné, viszont eléggé traumatizálja őket. Vagy legalábbis nem értik, hogy mi ez az egész. Most nem azért, de ha valaki olyan szinten van, hogy gyerekekre akar támadni, az megteheti egy játszótéren is. Így nem lehet élni. Így nem lehet hosszútávra berendezkedni. És a gyerekek, akik így járnak oviba, mint « katonák akarnak majd lenni ». Jó ez nekünk ?